Tóth Eszter Zsófia

Manapság már sok korabeli fotó forog közkézen az 1980-as évek szórakozóhelyeiről, így a Fekete Lyukról is. A felvételek kapcsán kevésbé szoktunk figyelmünket fordítani a szimbolikus felvételekre. Így például kellemes meglepetés volt kézbe venni egy olyan fotót, amelyen a szórakozóhely punkjai közül az egyik Thatcher-maszkot visel. Mi lehetett ennek mögöttes jelentéstartama?

 

Üvöltés a diktatúra ellen

 

A punk maga a lázadás. Gyerekkoromban, az 1980-as években lakótelepen laktunk. Nálunk is voltak punkok, a játszótéren gyülekeztek esténként. Lázadóknak, izgalmasaknak láttuk őket, a legérdekesebb közülük  a tábornok fia volt. Akinek a háta mögött összesúgtak az idősebbek. Ő számomra a lázadást testesítette meg, ami akkor izgalmas és vonzó volt. Úgy nézett ki, mintha egy angol zenei magazinból lépett volna elő: szőkére festett haj, kakastaréj, biztosítótű a fülben, military-jellegű felsőruházat, bőrnadrág; még arra is emlékszem, hogy polgárpukkasztásból egyszer tojássárgája volt szétkenve a kabátján. Abban biztos voltam, hogy az apja ellen lázad, de lázad a rendszer ellen is. A nyugati punkok szalonlázadásához képest az első magyar punkokban elemi erővel tört fel a vágy a szabadságra és a diktatúra szétrombolására. Az 1980-as évek ólomszürkesége, kilátástalansága, az az érzés, mintha megállt volna az idő, a punkok üvöltésében is felszakadt.

Gyönyörű, jelképes megnyilvánulása mindennek a punk pogo, vagyis a tánc, amelynek során a koncerteken a táncolók teljes testtel részt vesznek a táncban, és szándékosan keresik az ütközést a többiekkel. A táncmozdulatoknak nagy ereje van, az ütközésekkel elementáris erő is felszabadul ilyenkor, azonban az ütközés során mégis vigyáznak egymásra a táncolók. Erő, lázadás, szolidaritás – minden benne van ebben a táncban, ami a punk leglényege.^[1]

A punkkal a hazai közönség úgy ismerkedett meg, mint a többi nyugati zenei irányzattal és szubkultúrával: a korabeli sajtó ismertette a nyugati jelenséget olvasóival, és el is ítélte egyúttal. Ezzel azonban a fiatalságnál éppen az ellenkezőjét érték el: vonzó lett számukra mind külső megjelenési formában, mind zenei ízlésük formásában.

Az első átfogó cikk a Kritikában jelent meg a punkról, 1979-ben. A szerzőpáros a punk létrejöttét 1975-höz kötötte.^[2]  Az írás kifejezetten punkellenes volt. A Sex Pistolst szélsőségesnek, agresszívnak, robbanásszerű hatásúnak írta le. A többi punkegyüttest is kategorizálták: a Clasht városi gerillák politikai költőiként, a Damnedet burleszkbohócokként, a Stranglerst a középosztály cinikus-intellektuális képviselőiként jelenítették meg.^[3] A punk zenét így jellemezte a cikk: „A punk-zenekarok száma gyorsan nő, hiszen elég néhány akkord elsajátítása a nyers, gyakran alantas szenvedélyek zabolátlan kifejezéséhez.”

Angliában, a „nagy ipari városok munkásnegyedeiben – ahonnan 1962-ben a Beatles, a Rolling Stones és a többiek elindultak – most egy új mozgalom keletkezik: a punk, védjegye a biztosítótű, arcon, fülön, ruhán átszúrva, kutyapóráz és WC-lánc mint nyakék, szakadt ruhák, rongyok büszke viselése, ijesztő make up-ok és frizurák, tudatosan, előre megfontolt primitívség és elszánt-elkeseredett agresszivitás […] mintha mindig nyitott késsel a zsebünkben járnánk”[4] – ez volt a punkmozgalom első ábrázolása magyarul. Az 1977 januárjában nyílt Roxy klubot így ábrázolták: „A pogo őrületben táncoló közönség, a kiégett tekintetű, képtelen öltözékű résztvevők, a sörösdobozokkal, szeméttel teleszórt helyiség a látvány szintjén híven tükrözi a punk-események hangulatát.” Ugyanott ezt olvashatjuk: „A kiábrándult, agresszív punk-generáció a külvilág brutális rombolására törekszik, nem riadva vissza semmiféle eszköztől, cselekménytől. […] A punk, azt mondhatjuk, ad absurdum viszi a tagadást. A nyugati civilizáció magasan szervezett fogyasztói társadalmában kínálkozó lehetőségek mindegyikét elutasítja.”^[5] S tovább: „Tagadják a világ megismerhetőségét a punknemzedék munkanélküli rétegei, kiábrándult középosztálybeli fiataljai, kizsákmányolt proletárjai. Csak arra kíváncsiak, hogy itt és most mi történik velük a világ szennyes ügyletei során. […] Szétrombolódik a punk-életérzésben a szerelem szépségébe, romantikájába vetett hit is. Vagy az ösztönkielégítés szintjére süllyesztik, vagy mint elérhetetlen beteljesedést tételezik.”^[6] Vagyis: a korabeli újságírók morális pánikot gerjesztettek a punkhoz. A punkot felruházták minden olyan jelzővel, amely a korabeli hivatalos diskurzusban elvetendőnek számított: így a rombolással, a tagadással. Az újságíró a mögöttes ideológiát a nyugati, elnyomott munkásosztály fogyasztói társadalom elleni lázadásával azonosítottra.

 

Dackorszak

 

A hivatalos ellenzés dacára nagyon hamar megjelentek az utcákon a punkok, kedvelt találkozóhelyük lett a József nádor tér és környéke. A punk fiatalokra már 1979-ben felfigyelt Budapest rendőrfőkapitánya, dr. Vincze Lukács, aki úgy jellemezte őket, mint akik néhány tucatnyian vannak, és „a főváros közterületein csoportosulnak, ápolatlan külsejükkel, közízlést sértő magatartásukkal megbotránkoztatják a járókelőket, zavarják a rendet”.

1979-ben a Kritika tévékritikusa összekapcsolta egymással a csöveseket és punkokat: „Egy bizonyos: léteznek az úgynevezett csövesek, a főváros valódi vagy állumpenjei, akiket divatosan punkoknak is mondanak, bár – remélhetőleg – nem pályáznak a nyugati nagyvárosok punkjainak olyan felnőttbosszantó módszereire, mint a svasztika [!] viselése.”[7] A fiatalok új csoportosulását veszélyesnek ábrázolta, ami bevett módszer volt a korabeli sajtóban arra, ha valamely csoportot, ifjúsági szubkultúrát le akarták járatni. Egy 1988-as, a Fővárosi Ügyészség készítette jelentés így jellemezte a punkokat: „Punkok: új csoportosulás, a csövesek utódai, a társadalom peremén élők. Idősebb punkok a Sex Pistols-kultusz bűvöletében élnek, öltözésük: bőrdzseki, szakadt farmer. Kellékeik: halálfejes gyűrű, fülbevaló, jelvények. Hajukat kakastaréjba fésülik, színezik. Kábítószereznek, kedvenc együttesük többek között a Dead Kennedys. Meghökkentő kellékeik: biztosítótű, wc-lánc, borotvapenge. Táncuk a pogo, italuk a sör, nagyobb csapatokban kóborolnak. Találkozóhelyük: Óbuda, Váci utca, József Nádor tér.”[8]

A hazai punkok ellen a diktatúra keményen fellépett, szemben a nyugati szalonlázadással. „Nem elfelejtendő, hogy amíg a nyugatiak a »hatalmas jólétükben« lázadtak, addig itthon ezt egy kőkemény diktatúra alatt csinálták a fiúk/lányok!!! Ott maximum lenézték Őket, míg itthon keményen tiltották, büntették az ilyesfajta megnyilvánulást” – írta plasztikusan a kérdésről folytatott internetes vitában egy hozzászóló. Ne feledkezzünk el a külvárosi punkokról sem, hiszen – amint a Fekete Lyuk-csoportban, a Mit jelent a punk? kérdésemre válaszul kaptam – „a külvárosi lerohadt pingpongasztalok melletti nihilről, a vidéki vonatállomásokra behúzódó patkánylétről [is szólni kell]. Egyszóval a »kispunkokról«, akiknek nincsenek jól csengő sztorijaik, nagy balhéik, csak az a nyomorult valóság, ahol nem volt mikrofon, hogy beleüvölts”, és a lázadás útja az volt, hogy punk identitása lett a fiataloknak.

A magyar punkmozgalom csak úgy érthető meg igazán, ha annak rendszerellenes lázadását a hazai közegben, a kommunista diktatúra elleni lázadásként értelmezzük. Békés Márton idézi az ETA szövegírójának, Szócska Miklósnak szavait, miszerint: „egy zenei eszközökkel végrehajtott, nyílt és totális támadás volt a rendszer ellen”.[9] A punk- és skinheadmozgalom 1985-ben vált ketté, ennek ebben a kontextusban azért van jelentősége, mert közös gyökerük a kommunistaellenesség volt. Azonban miután szétváltak, rendszeressé váltak köztük a verekedések és összecsapások.[10]

Ha a hazai őspunkra és a Spions Jönnek az óvodások című szövegére gondolunk, a szöveg elsődleges jelentésén túl a diktatúrában élő, közösségivé, uniformmá kényszerített embert láthatjuk. Íme, prózában: „Jönnek az óvodások, épp most fordulnak be a sarkon. / Mindegyiken van egy kis kék napozóruha. […] Valamelyiken zöld, valamelyiken sárga, / és mindegyik napozóruhán egy-egy kis piros hímzett mackó. / És mindegyik piros mackónál van egy kis géppisztoly.” A Spions együttes meghatározó alakja Molnár Gergely volt, akit a hatósági és lakossági zaklatások emigrációra kényszerítettek. A Spions – amelynek összesen három koncertje volt, míg el nem lehetetlenítették – első fellépése az Egyetemi Színpadon 1978. január 15-én olyan visszhangot váltott ki, hogy az együttest fasisztának és anarchistának is bélyegezték. A – hatalom és más szubkultúrák részéről egyaránt érkező – zsigeri ellenszenv okát Najmányi László abban látta, hogy a Magyarországra késéssel érkezett hippimozgalom akkor élte fénykorát: „A koszos, szandálos, szakadt, mocskos farmerba öltözött, népi hímzéses tarisznyával a vállukon közlekedő, hosszúhajú, szakállas fiatalemberek és ugyancsak izzadtságtól bűzlő, hosszúszoknyás, mosdatlan, ápolatlan, zsíros hajú és arcbőrű barátnőik nem tudták elviselni a SPIONS ápoltságát és angol mod eleganciáját.”[11] Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az átlag magyar hippi – kivéve persze a rendszer által több éves börtönbüntetéssel sújtott Nagyfa-galeri tagjait – nem volt kifejezetten kommunistaellenes. Inkább háborúellenesek voltak, a vietnami háború elleni mozgalmak hatására, ezért is volt jelszavuk a „szeretkezz, ne háborúzz”. Szemben a hazai punkokkal.

 

Punkper

 

Az antikommunista punk fénykora a punkok hazai megjelenésétől 1984-ig, a CPg peréig tartott. Ugyanis pont a CPg-per az, amelyben a kommunista diktatúra megmutatta valódi sajátosságának egyikét: azt, hogy nem viselik el a rendszerkritikát, méghozzá semmilyen formában. Gondoljunk csak a CPg emblematikus sorára, az Áll egy elmunkás a téren kezdetű dalból: „Rohadt büdös kommunista banda, miért nincsenek ezek felakasztva?” A szám telitalálat volt, ugyanis a rendszer leglényegét, a kommunista szombatok, munkaversenyek világát figurázza ki.

Ez a szám és még más CPg-szerzemények – többek között a Mindenki tetű, a Báb vagy vagy a Primitív bunkók címűek – alapozták meg a „nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként folytatólagosan elkövetett izgatás” tényállását. A számok közül a Mindenki tetű és a Báb vagy kifejezetten a kommunista rendszer ellen szólt – „Mindenki tetű a Magyar Népköztársaságban / Hol minden rossz, mi új / Hol a pénz csendet szül / Hol az emberek mindig némák” stb. Kifejezetten éleslátó volt ez a dalszöveg, amikor a Kádár-rendszer lényeges momentumát láttatta, kifejezvén: a szocialista időszak állampolgára megtanulta, hogy legjobb, ha semmit nem csinál, mert abból nem lesz baj. Ezt szokta meg. Aki csinált valamit, ami hivatalosan nem volt támogatott, mondjuk felvonult 1973. március 15-én, azt ugyanis elvitte a rendőr. Jobb esetben nem az egész életútja tört ketté, mint az 1956-os forradalmároké, de előfordulhatott, hogy kiutasították az országból mint nem kívánatos elemet. Aki nem csinált semmit, azzal természetesen nem történhetett ilyen, tehát egyszerűbb volt passzivitásba vonulni.

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1983. november 17. és 1984. február 7. közötti tárgyalásain a CPg három tagját (Benkő Zoltánt, Haska Bélát és Nagy Zoltánt) kettő, Varga Zoltánt pedig másfél évre ítélte „nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntette” miatt. Az együttes elleni lejáratókampány része volt, hogy a titkosszolgálat emberei azt terjesztették el, hogy nevünk mást jelent, mint valójában. A CPg név ugyanis eredetileg azt jelentette: „Come on Punk Group”, ehelyett azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy „Cigánypusztító galerit/gépezetet” jelent, ami természetesen nem volt igaz.

Az ugyancsak kiváló dalszövegeket író ETA együttes elementáris elégedetlenségét a rendszerrel az ETA című számban is megfogalmazta: „A csatornákban lent élünk, a patkányok között / Nem értem, hogy miért vagyok hazámban üldözött”. A Spicli című számában pedig az emberek nyakában lihegő titkosrendőröket jelenítették meg: „Nézek szerteszéjjel, mögöttem jön egy alak / Tudom, hogy ez az a pasas, akit rám állítottak”. Az ETA együttest is feloszlásra kényszerítették 1984-ben, az állandósult rendőri zaklatásokkal.

 

Hétköznapi lázadók

 

Lucile Chaufour East punk memories című filmje izgalmas alkotás. Ugyanis a rendező 1983-ban Magyarországra jött, filmet forgatott a magyar punkokról, majd 20 év múlva visszatért s felkereste történetének szereplőit. A filmben a szereplők reflexióit is láthatjuk az archív felvételekre, saját fiatalságukra. Múlthoz való viszonyukban egyik kulcsélményük, hogy a punk a diktatúra elleni szembenállás és lázadás volt. Az eredeti filmben fogalmazták meg, mit jelentett számukra a szabadság hiánya és a rájuk kényszerített kommunista eszme: „Nem mehetek oda, ahova akarok, nem csinálhatok azt, ami akarok, mert jó kommunistaként kell élnem, egy jó kommunista azt csinálja, amit parancsolnak neki. Nem vagyok hű kommunista […] Ez egy erőltetett idealizmus, nem kérdezik [meg] az embert, [hogy] ez így jó-e, ezt kell csinálnod, kész, ez a parancs.” Nagyon érdekes az a rész, amikor az 1980-as évekbeli metró archív felvételeit kommentálja az egyik szereplő: „A metró, minden plakát, hirdetés nélkül, a maga szocialista realista egyszerűségébe, a tipikus szocialista üresség.”

„A punk gyűjtőfogalom, mi arra használtuk, hogy szembemenjünk a rendszerrel” – emlékeztek vissza a film bemutatóján az egykori punkok 2013-ban [12] A szovjet megszállást is említi a filmben az egyik visszaemlékező, annak kapcsán, miért voltak rendszerellenesek a punkok: „A helyzet az volt, hogy orosz megszállás alatt voltunk, aki orosz megszállás alatt van, inkább ragaszkodik a hazájához, és fordul szembe a rendszerrel, ami megszállja őt.”

Mind a mai napig lenyűgöz a punkok bátorsága, s az, hogy punk külsejükkel és elementáris üvöltésükkel szembe mertek menni az 1980-as évek ólomidőben telő diktatúrájával. Kemény, szókimondó szövegeikkel vállalva az ellehetetlenítést, sőt akár a börtönbüntetést is. Ami szintén fontos vetülete a magyar Például amilyen annak az általános iskolai osztálytársamnak, Patriknak a története is, aki vagány volt és lázadó, és aki e cikkem írása közben mesélte el, mennyit zaklatták hajviselete miatt a tanárok, vagyis a ’80-as évek felnőttjei. A diktatúra nem viselte el azt, ha valaki kilógott és nem állt be a sorba. A punk hétköznapi hősei azok, akik mertek lázadni.