Nádor Koppány Zsombor

A 21. SZÁZAD KERESZTÉNYDEMOKRÁCIÁJA

 

Gondolatok a II. Vatikáni Zsinat és az utána követKEZő pápai tanítások fényében

A vallás és kultúra, vallás és társadalom két olyan dimenziót alkotnak, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor viszonyuk évezredek óta problémát okoz a gondolkodó embernek. A kereszténység viszonyulása e két valósághoz egy dinamikus, állandó mozgásban lévő kapcsolatrendszer, amely az őskereszténység óta foglalkoztatja Krisztus követőit.[1] A probléma gyökerét abban találhatjuk meg, hogy a keresztény ember hite révén, a mennyei királyság tagjaként, különállónak számít a Földön. Ugyanakkor testi valója és missziós küldetése következtében mégis része a földi társadalomnak, beletagozódik és felelősséggel tartozik érte. A Krisztust követő ember létében transzcendens, de földi élete során az immanens világhoz kapcsolt.[2] A keresztény hit nem a társadalmi kötöttségeinktől megszabadító ugródeszka. Az ember viselkedésében, magatartásában különálló világ, kultúrába ágyazott valóság.[3] Hitünk azonban nem fordítható le politikai, kulturális nyelvre, s annak állítása, hogy felismerhető a keresztény ember számára kívánatosnak tartott világi rend, nem jelentheti annak összekeverését Isten országával! A keresztény ember földi célja nem az, hogy a társadalmat átalakítsa Isten országává, hanem az, hogy a világot – Jacques Maritaint idézve – „egy igazán és teljesen emberi, földi élet helyszínévé tegye, tökéletlenségekkel teli, de a szeretettől áthatott világgá, amelynek struktúrái számára az igazságosság, az emberi személy méltósága és a testvéri szeretet szolgál mértékül.”[4] Már a pünkösdi történetben felhangzik a kereszténységnek a társadalmi dimenziótól elválaszthatatlan kérdése: „mit tegyünk hát emberek, testvérek” (ApCsel 2,37). Ez a felkiáltás nemcsak az Istenhez kapcsolódó magatartás mikéntjét keresi, hanem azt is, hogy pünkösd evangéliumi tudatával miként lehet jelen lenni a világi életben. A földi közjó nem eszköz az örök élet szolgálatában, hanem maga is cél.

 

Keresztény demokrácia[5]

 

A kereszténydemokrácia meghatározó szegletkövei a keresztény identitás, a demokratikus elkötelezettség, a néppártiság és az integráló jelleg. A 20. század derekán fénykorukat élő nyugat-európai kereszténydemokrata pártok egyszerre hordozták magukon az immár egyházaktól szervezetileg független és a demokráciával megbékélt keresztény politikum jegyeit, a néppárti nyitottságot és az össztársadalmi felelősségvállalást. A perszonalizmus alapján az emberi személy teljességét, az egyén és a közösség egyensúlyát vallották, a szubszidiaritásból kiindulva erősítették a helyi közösségeket, a szolidaritás keresztény eszméjétől áthatva pedig a társadalmi igazságosságot és a háború utáni megbékélést igyekeztek előmozdítani.

A kereszténydemokrácia deklaráltan épít a Római Katolikus Egyház szociális tanítására, de azt a gyakorlati politika keretrendszerébe átültetve szakrálisból profánná tudta alakítani, azaz alkalmazhatóvá tette az egyház–állam szétválasztásában élő modern európai társadalmak számára. Egyúttal sikerült megőriznie az alapelvek és értékek természetjogi és morális megalapozottságát. Bátran és professzionálisan használta a keresztény civil világ gazdag és lokálisan erős szövetét, az Actio Catholica nemzetközi hálózatát, hazai viszonyrendszerben pedig az Egyházközségi Munkás Szakosztályok (EMSZO), a KALOT és a KALÁSZ szervezetei révén.

Az elmúlt évszázadokban a katolikus egyház a modernitáshoz fűződő ambivalens viszonyának és a történelem viharos hullámainak megfelelően különböző módon állt a világi hívők közéletben, politikában betöltött szerepéhez. Így természetesen a kereszténydemokrácia egyház általi megítélése is dinamikusan változó folyamat volt. A 19. század első felét paternalisztikus hozzáállás jellemezte, amely az egyház, illetve az egyházi vezetők iránymutatásának követését, végső soron kézi vezérelt katolikus politikumot célzott. A század derekán uralkodó megközelítést, az olasz egységmozgalom és az egyházi állam elvesztését jelentő sokk miatt, a IX. Piusz pápa általi tiltás (ami a katolikus hívek tömegeinek a távolmaradását eredményezte az olasz közélettől) és a politikai államból való egyházi kivonulás jellemezte. Ezt követte XIII. Leó irányváltása és a polgári társadalommal kötött szövetsége. XIII. Leó és az 1891-es Rerum novarum keresztény közéletre, keresztény politikára gyakorolt hatását lassította, átmenetileg meg is akasztotta X. Piusz antimodernizmusa. A következő fontos lépésnek XI. Piusz pápa konkordátumos politikája és az Actio Catholica térhódítása tekinthető.

Ezeket az előzményeket követően jutottunk el oda, hogy a modern kereszténydemokrácia a II. világháború végére az egyház által elismert politikai tényezővé vált. Vezetői hitvalló politikusok voltak, olyannyira, hogy a külföldi és hazai kereszténydemokrata politikusok közül többeknek is folyamatban van a boldoggá avatási eljárása (Robert Schuman, Bálint Sándor, Károlyi Bernát). A mozgalom világnézetileg elkötelezett és az egyház társadalmi tanításának a talaján álló meghatározó politikai irányzattá vált. Ugyanakkor a pluralitást és az egyház–állam szétválasztást elismerve, az egyházi szervezet irányítása nélkül, modern politikai szereplőként működött.

Meglátásom szerint a fenti folyamat nem ért véget, és a 21. századi kereszténydemokrácia számára olyan további mozgásteret, muníciót és megalapozottságot nyújt a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő pápák szociális tanítása, amely segítheti a kereszténydemokrácia megújulását és megerősödését. Nehezen túlbecsülhető ténynek tartom, hogy az elmúlt fél évszázad egyházi tanítása immár teljes jogú aktorként ismeri el a világi Krisztus-hívők társadalmi, politikai szerepvállalását. Sőt, erre hívja és buzdítja őket.

 

Az egyházi dokumentumok újdonsága

 

Igyekszem felvázolni, hogy maga a zsinat, illetve Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák tanítása milyen új hangsúlyokat, megközelítési módokat hoztak. Az alábbiakban főleg a Gaudium et spes,[6] a Lumen gentium,[7] az Apostilicam actuositatem,[8] az Evangelii nuntiandi,[9] a Christifideles laici,[10] a Sollictudo rei socialis,[11] a Pacem in terris[12] és Az Egyházi Törvénykönyv[13] vonatkozó pontjaira támaszkodom. XVI. Benedek és Ferenc pápa egy további vizsgálódást igényel, de hangsúlykülönbségeik ellenére elmondható, hogy ők is kiemelték a téma fontosságát.[14] Éppúgy igaz ez az Európa kulturális-morális alapját és az igazság megismerhetőségét szenvedélyesen védő Joseph Ratzinger esetében, mint a perifériának és az önmagukért kiállni nem tudóknak hangot adó Jorge Mario Bergoglio pápai tanításában.

 

A világiak szerepe

 

Jézus hívása, hogy „menjetek ti is a szőlőmbe” (Mt 20,4), minden emberhez szól. A korunkban tapasztalt társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai helyzet a világi hívők aktív tevékenységét követeli meg, mely munkában senki sem maradhat tétlen. A keresztség nem szakít ki a világból. Nem arra kapunk általa meghívást, hogy elhagyjuk azt az életmódot, melyet a világban folytatunk.

A Christifideles laici, azaz Szent II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása egyszerre mutat rá arra, hogy a hit és az élet, az evangélium befogadása és az e világi tevékenységek jogtalan szétválasztása elkerülendő kísértés, és arra, hogy óvakodunk kell az általános és egyszerűsített ítéletalkotástól, mert a társadalmi, politikai kérdések nagyon különbözőek és gyorsan változnak.[15] A Lumen gentium zsinati konstitúció szerint

 

„a világi hívek dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivataluk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek.”[16]

 

A konstitúció kifejti, hogy a világi hívek szakértelmükkel és tevékenységükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint minden ember javára szolgáljanak. A laikus keresztények feladata, hogy szervezetten is próbálják jobbítani a világ intézményeit és struktúráit. Ehhez meg kell tudniuk különböztetni az őket egyháztagként megillető jogokat és kötelességeket s azon jogokat és kötelességeket, melyek állampolgárként vonatkoznak rájuk. Törekedniük kell azonban arra, hogy ezek harmonikus egészet alkossanak, nem feledve, hogy minden e világi dologban a lelkiismeretnek kell vezetnie a keresztény embert, mert semmiféle tevékenység nem vonható ki Isten fennhatósága alól. A világi hívőt, aki hívő és polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezérelnie. El kell vetni azt a népszerű, de téves megközelítést, amely a társadalmat a vallás figyelmen kívül hagyásával akarja építeni.[17]

Létünk nem szakadhat két párhuzamos életre: a „lelkiéletre” a maga értékeivel és a „világi életre”, a család, a munka, a társadalmi kapcsolatok, a politikai cselekvés és a kultúra területére. Minden tevékenység, a munkában felmutatott szakértelem és szolidaritás, a családban megélt szeretet és odaadás, a társadalmi és politikai szolgálat, illetve az igazság bemutatása a kultúra területén alkalom a hit, a remény és a szeretet állandó gyakorlására.[18]

A társadalmi-politikai szerepvállalás kapcsán elmondható, hogy az emberi család ezirányú szolgálatában különleges hely illeti meg a világi Krisztus-hívőket, éppen világi  jellegük miatt, melyből fakadóan elkötelezettek az e világi ügyek megszervezésében, a közjó szolgálatában.[19] Az Evangelii nuntiandi, Szent VI. Pál pápa apostoli buzdítása úgy fogalmaz, hogy „bárcsak lenne minél több világi hívő, aki átérzi ez irányú felelősségét és elkötelezettségét”.[20] A Christifideles laici és a Gaudium et spes egyaránt hangsúlyozzák, hogy a világi keresztények küldetése, hogy a világot keresztény szellemben próbálják meg átformálni, ezért nem mondhatnak le a politikai életben történő részvételről, vagyis arról a sokrétű és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, adminisztratív és kulturális munkáról, melynek célja a közjó előmozdítása.[21]

Minden világi kereszténynek egyszerre joga és kötelessége tehát részt venni a politikai életben. Az ezzel ellentétes vádakkal, kifogásokkal kapcsolatban II. János Pál pápa úgy fogalmazott, hogy az egyéni önzés és hatalomimádat, melyet gyakran emlegetnek a közügyekben tevékenykedő emberekkel kapcsolatban, valamint az a vélemény, ami a politikát az erkölcsi veszély szükségszerű helyének tekinti, semmiképpen sem igazolhatja a keresztények közügyekkel szembeni tartózkodását. A Gaudium et spest idézve pedig rámutatott, hogy „az Egyház elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit”.[22] A személy és a társadalom érdekeit szolgáló politika ismérve a közjó keresése. „A politikai közösség a közjó érdekében létezik, ebben rejlik igazolása és értelme” – olvashatjuk.[23]

A politika és egyház viszonyát illetően szükséges hangsúlyozni, hogy világos különbséget kell tennünk aközött, amit a keresztények egyénenként vagy keresztény lelkiismeretű állampolgárok közösségében a maguk nevében cselekednek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében tesznek. A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól, és a maguk területén autonómiájuk van. Az egyház nem keveredhet össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez.[24]

Arra a kérdésre, hogy milyen társadalmi berendezkedéseket támogat a katolikus egyház, a Gaudium et spes nyújthat kiindulási pontot. (A demokrácia mint elfogadott és támogatott államforma XII. Piusz 1944-es karácsonyi beszédében jelent meg a pápai tanítások hangsúlyos témái között.) Eszerint az elsődleges szempont, hogy olyan politikai-jogi struktúrát alakítsanak ki, mely minden állampolgárnak megkülönböztetés nélkül biztosítja a szabad és cselekvő részvételt a politikai közösségben, az állam irányításában és a vezetők megválasztásában. A keresztény állampolgárok ápolják magukban a hazaszeretetet, és érezzék át, hogy külön hivatásuk van a politikai közösségben a közjó odaadó szolgálatára. Ismerjék el az egymástól eltérő törvényes vélemények létjogosultságát és becsüljék az azokat tisztességes eszközökkel védő polgártársaikat. A politikai pártoknak kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát. Nagy gondot kell fordítani a nép és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy kivehessék részüket a politikai közösség életéből. Akik alkalmasak a politika nehéz, ugyanakkor nemes művészetére, készüljenek föl rá, és a saját érdekeiket és anyagi előnyeiket háttérbe téve gyakorolják azt.[25]

 

A szociális tanítás harmadik útja

 

A Sollicitudo rei socialis enciklika is azt emeli ki, hogy az Egyház nem javasol konkrét gazdasági, politikai rendszereket vagy programokat, amennyiben azok az emberi méltóságot tiszteletben tartják, és neki magának megadják a szükséges teret, hogy hivatását a világban gyakorolhassa. Ugyanakkor az emberi dolgokban szerzett bőséges tapasztalata arra ösztönzi az egyházat, hogy vallási küldetését kiterjessze különböző területekre, hogy az emberi személynek kijáró méltósággal összhangban bontakozzék ki e világi boldogulásunk. Ennek elérésére az egyház eszközként használja szociális tanítását. Azt a társadalmi tanítást, ami nem átmenet a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, hanem egy önálló, sajátos út. Nem is ideológia, hanem az emberi lét összefüggéseinek vizsgálatából leszűrt eredményeknek a megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Célja, hogy ezeket értelmezze, azaz megvizsgálja, hogy megfelelnek vagy ellentmondanak-e az emberről s annak földi és természetfeletti hivatásáról szóló evangéliumi tanításnak, hogy  eligazítást adjon a keresztény ember számára. E tanításának felmutatása és terjesztése evangéliumi küldetés.[26]

A zsinati és az azt követő pápai dokumentumok buzdítják a keresztényeket – akik mind a földi, mind a mennyei országnak polgárai –, hogy az evangélium lelkületétől vezérelve igyekezzenek becsülettel teljesíteni földi kötelességeiket. A Christifideles laici határozottan vallja, hogy eltérnek az igazságtól azok, akik úgy vélik, hogy transzcendens irányultságunk miatt elhanyagolhatjuk a földi kötelességeinket. II. János Pál pápa tanítása szerint épp a hit fokozza az e világi kötelezettségeinket, kinek-kinek a hivatása szerint. A hit és a mindennapi élet közötti hasadást tehát súlyos tévedésnek kell tartanunk. Ezzel kapcsolatban a Gaudium et spes is úgy érvelt, hogy nem szabad szembeállítani a hivatásbéli és társadalmi tevékenységet a vallásos élettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt magával Istennel szemben fönnálló kötelességeit hanyagolja el. Keresztényként örülnünk kell annak, hogy az ácsmesterséget folytató Krisztus példáját követve minden földi tevékenységünket végezhetjük úgy, hogy az szintézisben van a vallási értékekkel. Sajátosan a világi hívekre tartoznak az e világi feladatok és tevékenységek, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. Vállalják a maguk sajátos szerepét, és ne higgyék, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek.[27]

Ahhoz, hogy a világi Krisztus-hívők politikai szerepvállalását közelítsük témánk másik pólusához, a kereszténydemokráciához, röviden szükséges utalnunk a szakpolitikák kérdésére. Arra, hogy az egyház szociális tanítása, amely magában foglalja az elméleti alapelveket, az ítéletalkotás ismérveit és a gyakorlati szabályokat, különböző témákban milyen ajánlásokat fogalmaz meg. Eszerint:

 

1. A személy és a társadalom érdekében végzett politikai tevékenység célja az igazságosság védelme és előmozdítása.
2. A politikai hatalom gyakorlásában, a szükséges hozzáértés és hatékonyság mellett, alapvető a szolgálat szelleme.[28]
3. Az igaz emberi gyarapodást célzó politikához elengedhetetlen a szolidaritás, ami nem más, mint eltökélt akarat a közjó szolgálatára.[29]
4. A Krisztus-hívők nem lehetnek közönyösek azzal kapcsolatban, ami a békét veszélyezteti, sőt egyenesen „békességet szerzőknek” (Mt 5,9) kell lenniük.[30]
5. Az egyház társadalmi tanításában (hasonlóan a kereszténydemokráciához) a gazdaság és a társadalom kulcskérdése a munka, illetve a munka és tőke viszonya. Az emberi méltóságnak és a közjónak megfelelőn az emberi személy a célja és a középpontja kell hogy legyen a gazdasági folyamatoknak s nem pedig eszköze vagy elszenvedője, a munkának pedig, természetesen fenntartva a magántulajdon védelmét, elsőbbséget kell biztosítani a tőkével szemben.[31]
6. Az ember Istentől kapta a feladatot, hogy uralkodjék a teremtett világon és művelje azt, de mindeközben tiszteletben kell tartania az isteni képmás voltát.[32]
7. Az egyház sürgeti a világi hívőket, hogy erős lélekkel és alkotó szellemi erővel legyenek jelen a kultúra különböző területein.[33]
8. Minden Krisztus-hívőnek védelmeznie kell az emberi jogokat.[34]
9. A politikai pártokban az aktív szerep a világiak számára van fenntartva.[35]
10. A világi keresztényeknek felelősségérzettel kell tanúságot tenniük a politikai tevékenységgel kapcsolatos értékekről: a szabadságról, igazságosságról, szolidaritásról, a közjóért vállalt hűséges és ingyenes, odaadó munkáról, az erkölcsi tisztaságról és a megkülönböztetett szeretetről az elesettek iránt.[36]

 

A 21. századi útját kereső kereszténydemokrácia

 

A kereszténydemokrácia alapelvei, a perszonalizmus, a szolidaritás és a szubszidiaritás a 21. században is megkérdőjelezhetetlen sarokpontok. A kereszténydemokrácia az egyház társadalmi tanításából kiindulva keresi az annak megfelelő, világi politikai eszközöket. A 21. századi kereszténydemokráciának, megtartva a fundamentumait és a politikájának időtlen morális, evangéliumi elveit, rezonálnia kell az egyház szociális tanításának az elmúlt fél évszázadban felmutatott hangsúlyaira és a posztmodern kor közéleti paradigmáira is. A hagyományos kereszténydemokrata témák mellett így szólnunk kell a teremtésvédelemről, a családot és az antropológia alapjait fenyegető reduktív és romboló ideológiákról, illetve az életet megtagadó halál kultúrájának a drámájáról. Azon kérdésköröket pedig, melyek ugyan korábban is a kereszténydemokrácia érdeklődésének a középpontjában voltak, de korunk megváltozott körülményei következtében mára jelentősen átalakultak (a strukturális szegénység kérdéskörétől a világot egyre inkább eluraló keresztényüldözésen át a nemzeti szuverenitásnak az európai közösségben megélt dimenziójáig), pedig aktualizálva szükséges megvizsgálni.

Ehhez a vízióhoz hathatós és erős támogatásra lelhet a kereszténydemokrácia az elmúlt fél évszázad zsinati, pápai dokumentumaiban, méghozzá olyan többletmunícióra, melyet mind ez idáig nem aknázott ki kellőképpen, márpedig ez nagyban segítheti 21. századi megújulását és megerősödését. Elengedhetetlennek tűnik, hogy ezen többletmuníciókra támaszkodva párbeszédbe bocsátkozzunk saját keresztény közösségeinkkel s leginkább azok tennivágyó, forradalmi lelkületű fiataljaival. Fel kell mutatnunk, hogy a politikum nem a keresztény ember számára elkerülendő bűnös valóság, erkölcsi kísértés, ám nem lehet terepe az e világi messianizmusok irreális várakozásainak sem.