Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

A parasztok boldogok, hogy kezet fog velük a gróf

Egy szélsőjobboldali arisztokrata politikai sikerei és kudarcai

Az 1930–40-es években a magyarországi nemzetiszocialista és nyilas mozgalmakban számos arisztokrata vett részt: Pálffy Fidél gróf (Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt), Festetics Sándor gróf (Magyar Nemzeti Szocialista Párt), Széchenyi Lajos gróf (Nyilaskeresztes Párt), Serényi Miklós gróf (Nyilaskeresztes Párt) és Kemény Gábor báró (Nyilaskeresztes Párt), Szálasi külügyminisztere. Pálffy-Daun József és Festetics Domonkos grófok a kormánypárt tagjaként nyitottak voltak a nemzetiszocialista, nyilas mozgalmak felé. A legnagyobb történelmi név kétségtelenül Habsburg-Tescheni Albrecht (vagy Albert) főhercegé, aki a két világháború között a szélsőjobboldali körök királyjelöltjeként szerepelt, az Etelközi Szövetség tagja volt, és segítséget nyújtott az újvidéki vérengzés tetteseinek Németországba szökéséhez, majd a háborút követően a felelősségre vonás elől Brazíliába menekült. A birodalmi (volt Monarchia-beli) és magyar születési elit csúcsának számító Habsburg-Tescheni, Festetics, Pálffy és Széchenyi dinasztia egy-egy tagja mellett társadalmi pozíció szempontjából súlytalanabb arisztokraták is feltűntek a nemzetiszocialista, nyilas mozgalmak háza táján. Így például a neves erdélyi ősökkel büszkélkedő, de teljesen birtoktalan Kemény Gábor báró, aki már a modern arisztokraták útját járva polgári foglalkozást űzött: újságírásból élt.1
A változatos névsor – amely a legmagasabb rangú birodalmi és magyar születési arisztokráciától a honosított családok egy-két tagján keresztül a polgári foglalkozású, birtok nélküli arisztokratákig sokakat felölel – meglepheti azokat, akik úgy vélik, hogy az arisztokrácia politikai ízlését (hagyományos exkluzivitásából és értékvilágából fakadóan) a konzervatív vagy mérsékelt liberális eszmei irányzatok határozzák meg. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi motiválta ezeket a férfiakat akkor, amikor a neveltetésükből fakadó konzervatív értékrendet, az arisztokráciának tulajdonított ethoszt megtagadva imponálni kívántak a nemzetiszocialista, nyilas pártok közrendű tagságának, történelmi nevüket adták a zsidóság jog- és vagyonfosztásához, a magántulajdon – és néhány főnemes esetében – az emberi élet szentségének lábbal tiprásához. Magyarázható- e mindez a szociális kérdés iránti érdeklődés, a paraszt- és munkásnyomor iránti szánakozás eltorzulásával? Esetleg perifériára szorult emberek feltűnési vágyáról van szó, akiknek a tehetsége nem állt arányban a közéleti ambícióikkal? Vagy arról van szó, ha nem lehettek vezérek Teleki Pál, Bethlen István és Károlyi Gyula grófok árnyékában, hát a vezéri szerepet a ’30-as évek legerőszakosabb és – az évtized végén – legerősebb, legnépszerűbb ellenzéki erejében, a nemzetiszocialista mozgalomban keresték?
Az érintett arisztokraták motivációit nem magyarázhatjuk pusztán társadalmi csoportjuk súlyvesztésével és a szomszédos országokhoz került birtokaik elvesztésével. Hiszen akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem vált soha a szélsőjobboldal hívévé Bethlen István vagy Apponyi Albert, akik jóval többet veszítettek, mint például Festetics Sándor, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalapítója.2
Hogy megértsük az érintett arisztokraták motivációit, figyelembe kell venni: a nemzetiszocialista, nyilas pártok sok esetben a magyar társadalmat régóta feszítő ellentétekre (a szegényparasztság földínsége, a falusi lakosság magárahagyottsága) rezonáltak, ezért sokuk ideológiai választását a szociális érzékenység, valamint a magyar társadalom modernizálásának szándéka is befolyásolta.3 A liberalizmus, a polgári radikalizmus és a nemzetközi munkásmozgalom eszméi 1918–19-ben kompromittálódtak, szitokszavaknak számítottak az elit körében, amelynek egyes csoportjai előtt az olasz fasiszta mozgalom megcsillantotta egy másfajta társadalmi modernizáció lehetőségét. Ez a reform egyszerre akart nacionalista és szociális lenni, miközben igyekezett a tömegeket nagy hazafias tettekre serkenteni, egyúttal eltávolítani a „nemzetietlen” irányzatoktól.
A nemzetiszocialista, nyilas mozgalmak arisztokrata vezetői között különleges helye volt Pálffy Fidél grófnak. Pálffy volt az 1944. október 15-én puccsal hatalomra került Szálasi-kormány egyetlen olyan tagja, aki az ország északnyugati régiójában, elsősorban a volt Moson megye területén több mint egy évtizeden keresztül reprezentálta a nemzetiszocialista eszmét. Hosszú ideig az ő nevével és regionális pártjával azonosították a nemzetiszocializmust a Nyugat- és Északnyugat-Dunántúlon. Az 1939. május 25–26-án tartott, úgynevezett „pünkösdi választást” követően összeülő országgyűlésben Pálffy pártja a második legerősebb frakcióval rendelkezett a szélsőjobboldal táborában.4 Kétségkívül ő volt a leghosszabb ideig tevékenykedő nemzetiszocialista arisztokrata pártvezető – egy évtizeden keresztül töretlenül haladt a pályáján különböző pártokban, így életútja eltért Festetics gróftól, a másik arisztokrata pártvezértől. A nemzetiszocialista mozgalomból időközben kiugró Festetics megúszta három és fél éves börtönbüntetéssel, majd három évi internálótáborral, míg a nyilas kormányban exponált Pálffyt halálra ítélték és kivégezték.5 Pálffy tudományos igényű életrajzának megírása még várat magára. Ez a rövid tanulmány sem vállalkozhat a biográfia pótlására, csupán arra, hogy a mítoszokat megcáfolva, objektíven mutassa be a hazai nemzetiszocializmus egyik különös alakjának pályáját, és választ találjon arra, miért volt képes Pálffy Fidél ilyen hosszú időn keresztül Győr- Moson régiójában – ebben az időben „Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék” területén – a nemzetiszocialista eszme egyszemélyes képviseletére. Tézisem szerint a „személynek szóló szavazat” és a „zászlónak szóló szavazat” különbsége szolgálhat magyarázatként Pálffy pártjának sikerére. André Siegfried francia politikatudós és geográfus, a választási földrajz úttörője 1913-ban megjelent művében, amelyben Nyugat-Franciaország politikai térképét vázolta fel, arról írt, hogy különbség tehető „az embernek” és a „zászlónak” szóló szavazat között. Vagyis észrevette, hogy egy helyi politikus népszerűbb lehet, mint az a politikai irányzat, amelyet képvisel.6 Tanulmányomban megkísérlem bemutatni Pálffy Fidél népszerűségének okait a régiós és lokális társadalmakban. Kutatásom fókuszában az 1930-as évek választásai állnak, ezért nem vállalkozhatok a teljes életút bemutatására. Feldolgoztam a Győr-Moson-Sopron Megyei Levéltár Győri Levéltárában és a Politikatörténeti Intézet Levéltárában található iratokat, amelyek Pálffy pártjának szerveződésére, tagságára vonatkoznak. Ezeket a forrásokat – röpiratokat, főispáni jelentéseket, a szociáldemokrata párt beszámolóit – ütköztettem, kiegészítettem a nemzetiszocialista pártokról szóló szakirodalom megállapításaival, következtetéseivel.

Mindig a másodvonalban?

Először érdemes a Pálffy Fidélről szóló irodalom meglehetős szegényességére felhívni a figyelmet. Pálffy életéről rövid összefoglalót közöl Gyurgyák János.7 A Moson megyéhez kötődő jelentős személyekről 2006-ban összeállított Moson megyei életrajzi lexikon is közöl Pálffyról kisebb szócikket.8 Ezek az összeállítások, valamint a szélsőjobboldalról szóló monográfiák egy része újra meg újra megismételnek egy közkeletű tévedést. Állításukkal szemben ugyanis Pálffy nem 1933-ban, hanem 1936-ban szervezte meg az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Pártot (EMNSZP), amelynek nevét 1939-ben kiegészítették a „nyilaskeresztes” jelzővel, így lett EMNSZ(NY)P.9
A tévedés oka egy Pálffynak tulajdonított 1933-as pártprogram. Paksy Zoltán azonban kimutatta, hogy az a pártprogram, amelyet a korábbi szakirodalom Pálffy pártjához kötött, egy másik, jelentéktelenebb nyilas párt programja.10 Pálffy személyét és hatását hosszú ideig lebecsülték. Lévai Jenő újságíró Horogkereszt, kaszáskereszt, nyilaskereszt című összefoglaló munkájában például, amelyik sok máig élő mítoszt és tévhitet ültetett el a nyilas pártokról, alig találkozunk Pálffy nevével. A deportálásból hazatért Lévai műve 1945-ben jelent meg, amikor még romok és emberi hullák hirdették a Szálasi-féle hathónapos országlás gyalázatát. Így nem az objektivitás, hanem az – érthetően – indulatos igazságkeresés vezette a szerző tollát, és az a szándék, hogy megbélyegezze a közvélemény előtt azokat, akik a magyarságot újabb katasztrófába rántották. Miközben Szálasi vagy Böszörmény Zoltán, a kaszáskeresztes vezér portréját oldalakon keresztül vázolta (a tetteikhez méltó) sötét színekkel, egyetlen oldalnyi fejezet két sorában elintézte Pálffy Fidélt, Hubay Kálmánt, Maróthy-Meizler Károlyt, Matolcsy Mátyást, mivel „pártjaiknak különösebb jelentőségük nem volt”.11 Lévai tévedett: Pálffy például több volt, mint a „nemzetvezető” adjutánsa, hiszen több mint egy évtizeden keresztül az egész északnyugat- dunántúli régióban egymaga képviselte a nemzetiszocializmust.
Pálffy alábecsülése a szélsőjobboldali mozgalmakban igencsak nagy tévedés. Pártjának erejét és a Szálasi-féle nyilasok gyengeségét mutatja, hogy 1944. október 15-e után a nyilas Magyarffy Gyula főispán a Pálffy vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) helyi vezetőire támaszkodott. A Szálasi-párt a hatalomátvétel után a Pálffypárt szervezeteire épült Győr-Mosonban, és a törvényhatóság területén a nyilas pártállam emberi forrásait túlnyomóan az MNSZP tagsága alkotta.12
1945-ben Szirmai Rezső újságíró és Gartner Pál idegorvos, pszichoanalitikus tett kísérletet Pálffy – és vele együtt húsz háborús bűnös – pszichológiai portréjának felvázolására. A Fasiszta lelkek című könyv, amelyik az ítéletükre váró háborús bűnösekkel folytatott beszélgetéseket, valamint a pszichoanalitikus kommentárjait tartalmazza,1946-ban jelent meg először. Szirmai és orvos segítőtársa a sötét lélek mélységére akartak világítani: meg akarták mutatni, hogy kik voltak az 1944-es esztendő pusztításainak, országvesztő politikájának felelősei. Az 1993-ban újra kiadott kötet címe többet ígér, mint amit végül megragad, hiszen húsz interjú alapján elég nehéz általánosságban megfogni a „fasiszta lélek” (ha van ilyen egyáltalán) sajátosságait – noha Gartner doktor a beszélgetések alapján a foglyok tíz közös pszichológiai vonását különböztette meg. Csakhogy maga is hangsúlyozta, hogy a tudományos igényű következtetések levonásához hosszabb vizsgálatok szükségesek. Nyilvánvaló – és természetes –, hogy a foglyok saját szerepüket szépítették.13 Sem Pálffy, sem a többi fogoly esetében nem állt rendelkezésre elegendő idő és apparátus Szirmai számára, hogy az állítások igazságtartalmát ellenőrizze. A szerző maga is mentegetőzött amiatt, hogy nem volt módja az interjúalanyok szavait szükség esetén cáfolni, de úgy vélte, hogy „egy embert hazugsága és a hazudozás módja legalább úgy jellemez, mint egy igazmondás”.14
Szintén nem vállalkozhatok arra, hogy egy rövid tanulmányban kimerítően felderítsem Pálffy Fidél cselekedeteinek belső mozgatórugóit. A vulgáris pszichologizálás helyett a rendelkezésre álló források és a szakirodalom széles körére támaszkodva viszont bemutatom, hogy a személyiség, valamint a regionális tényezők egymásba kapcsolódása hogyan vezetett a párt 1939-es választási sikeréhez.
A család és a politikai indulás
A gróf erdődi Pálffy család gyökerei a 14. századi Kont nemzetségig nyúltak, de a família karrierjének felívelése a 16. század végén kezdődött. A család szerencséjét és vagyonát a törökverő Pálffy Miklós, Győr 1598-as visszafoglalója alapozta meg, akit a magyar bárói cím elnyerése (1581) után Rudolf király birodalmi gróffá emelt, valamint Pozsony vármegye örökös főispáni és Pozsony vára főkapitányi rangját adományozta neki (1599). Fiai elnyerték a detrekői (1634) és a vöröskői örökös grófi címet (1636). A família férfitagjai különösen Mars mezején tűntek ki a császári-királyi ház és a birodalom szolgálatában, számos török- és olykor kurucverő generális származott közülük. A dualizmus idején Pálffy Sándor császári és királyi kamarás és Batthyány Erzsébet házasságából öt gyermek született: 1895-ben Fidél – a reformkorban élt aulikus felmenője nevét kapta, aki kancellár és Árva megye főispánja volt –, 1897-ben Sándor, 1899-ben Andrea, 1900-ban Géza László, végül utolsóként József, 1904-ben. Közülük érdemleges politikai szerepet a későbbiekben csak a legidősebb és a legfiatalabb gyermek játszott. Sándor 1922-ben, Andrea 1961-ben halt meg, Géza László pedig 1952-ben egy szovjet hadifogolytáborban hunyt el.15
Pálffy Fidél jogi tanulmányokat folytatott a pozsonyi tudományegyetemen, majd apja pályáját követve katonatisztként szolgált a világháború alatt. Az 5. huszárezred főhadnagyaként szerelt le. Pálffy Sándor 1917-ben halt meg, így Fidél lett a család feje. 1919- ben a fiatal tiszt tagja lett Horthy Miklós Szegeden szerveződő Nemzeti Hadseregének. 1920-ban Budapesten feleségül vette Filipanits Irént. Ez rangon aluli házasság volt, hiszen a feleség nem arisztokrata családból származott. Házasságukból három lány (Klára, Irén és Alexandra) született.16 A Monarchia romjain megalakult szomszédos utódállamokban végrehajtott földreform következtében a Pálffy famíliát is anyagi veszteségek érték. A határmódosítást követően a család Magyarországon telepedett le. A birodalom szétesésével az osztrák és cseh arisztokrata családokkal való kapcsolat is meglazult, és a Pálffyak sorsa végleg egybefonódott Magyarországgal.
Özvegy Pálffy Sándorné és Fidél a csehszlovák határhoz közel fekvő Dunakilitire költöztek, amelyet 1883-ban csatoltak el Pozsony megyétől Moson megyéhez. Választásukat indokolta, hogy a Pálffy család nagy tiszteletnek örvendett Moson megyében, elsősorban Pálffy Sándornak köszönhetően, aki patronálta Dunakiliti községet, és a Mosonvidéki Takarékszövetkezet igazgatóságának elnöki posztját is betöltötte. 1929-ben 1542 fő lakta települést, ebből 1539-en magyar, hárman német anyanyelvűek voltak, túlnyomó többségük római katolikus. A legnagyobb földbirtokos Pálffy Sándorné volt a maga 2000 katasztrális holdjával. A sorban utána következett Fidél, 560 holddal.17 Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert Dunakilitin jól szerepelt Pálffy nemzetiszocialista pártja az 1939-es választáson. A közvélemény hajlamos volt – főleg Moson megyében – a német agrárnépesség támogatásának betudni a nemzetiszocialista Pálffypárt sikerét, ezzel is némileg felmentve a magyarságot a szélsőjobboldal előretöréséért. (Olyannyira, hogy a magyar nemzetiszocialistákat egyenesen idegen érdekek képviselőinek tekintették, akik valójában német „elvtársaik” területszerző szekerét tolják.18 ) Csakhogy Dunakilitin a nemzetiségi magyarázó elv kizárt. A Pálffy család nimbusza, és egyáltalán az a tény, hogy a család aktívan kivette részét a falu életéből, éppen elég magyarázó erővel bír a nemzetiszocialista eszme – későbbi – helyi elterjedésére. Pálffy Fidél szociális kérdések iránti érdeklődése csak növelhette az iránta érzett szimpátiát a település lakosai közt. A trianoni békeszerződés következtében a Pálffyak által patronált község az új államhatár közelébe került. A falu lakosai (túlnyomóan kisbirtokosok) gazdasági létfeltételeik romlásán keresztül saját bőrükön érezték meg a békerendezés hátrányait – és hasonló volt a helyzet egész Mosonban.19
Dunakiliti társadalmi és birtoktagozódása hűen leképezte a Dunántúl viszonyait. A régióban az önálló parasztgazdaságok kiegyensúlyozottabb mintázatot mutattak, mint az Alföldön. A paraszti kézben lévő gazdaságokon belül kisebb volt a vagyoni különbség, és a kisbirtokosok aránya nagyobb volt, mint az országos átlag, ugyanakkor a világi és egyházi nagybirtokok nagy száma és kiterjedése fojtogatóan hatott a kisbirtokos gazdarétegre.
A latifundiumok kiterjedésére utal, hogy a cselédek, akik a magyar agrártársadalom egyik legkiszolgáltatottabb rétegét alkották, a Dunántúlon éltek a legnagyobb arányban.20 Az ország más részeihez hasonlóan a paraszti népesség Győr-Moson megyében is mikrostratégiákat alakított ki vagyoni helyzetének javítása érdekében. Itt – talán a római katolikus egyház szocializációs hatásának is betudhatóan – a Rábaköz egyes evangélikus falvait leszámítva nem volt jellemző az egyke, mint a Dél-Dunántúlon, Somogy, Tolna és különösen Baranya megyében (Ormánság), de annál nagyobb gondot jelentett a kivándorlás: Győr és Moson megyék hagyományosan népességkibocsátó megyéknek számítottak. 21 A Trianon utáni válság, a munkanélküliség és az infláció rontottak a munkaerőhelyzeten.
Az 1920-as évek második felében a győri és magyaróvári iparosodás viszont némileg javított a két központ környékén élő agrárnépesség elhelyezkedési esélyein. A Sokoróalja, a Szigetköz és a Mosoni-síkság falvaiból sokan a gyáriparban találtak munkát és biztosabb megélhetést, ami időlegesen kifogta a szelet a földosztást követelő erők vitorlájából.22 Ám az 1930-as évek dekonjunktúrája súlyosan érintette az agrárnépességet. Pálffy Fidél közelről szemlélhette a cselédség kiszolgáltatottságát, a kisbirtokosok lesüllyedését, és ez valószínűleg szerepet játszott abban, hogy a ’30-as években politikai pályára lépett. Címzetes pápai titkos kamarásként ismerte XI. Piusz pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno című enciklikáját, amelyben az egyházfő kifejtette az egyház korporációs rendszerre vonatkozó elveit.23 Az enciklika nem ítélte el a kapitalista termelési rendszert, de élesen bírálta a kapitalizmus káros társadalmi következményeit, és javasolta a munkaadók és munkavállalók közös testületekben, úgynevezett „hivatásrendekben” történő egyesítését. Pálffy Fidél már nyilassá válása előtt is régóta figyelemmel kísérte a német náci mozgalmat. Lefordította a náci politikus és publicista, Ernst Reventlow gróf munkáját (Nemzeti szociálizmus az új Németországban).24 A náci mozgalom iránti szimpátiája a szociális kérdések iránti fokozott érdeklődésére vezethető vissza, amely nem talált követnivalót a hazai kormánypárti és ellenzéki ideológiákban. Mindazonáltal Pálffy római katolikus neveltetése, arisztokrata háttere, műveltsége, társadalmi kapcsolatrendszere révén, ahogyan Paksa Rudolf megállapítja, „bármelyik Horthy-kori kormány minisztere lehetett volna”.25

Személyiség és társadalmi környezet

Pálffy Fidél 1933-ban csatlakozott a Meskó Zoltán által alapított Nemzeti Szocialista Magyar Földműves és Munkáspárthoz (NSZMFMP), és Meskóval, valamint Festetics Sándor gróffal alkotta a párt háromtagú vezetőségét. A szélsőjobboldali, nemzetiszocialista párt hivatalosan Győrben és Zalaegerszegen bontott zászlót 1933. június 29-én, illetve december 10-én.26 Pálffy személyét felértékelte születése és társadalmi háttere: arisztokrata volt, római katolikus, szimpatizált a keresztényszocializmussal, ezért Meskóék okkal gondolták, hogy sikerre viszi programjukat a hagyományosan római katolikus győr-mosoni társadalomban. Főleg a falura számíthattak (mint kiderült, okkal), de – tekintve Győr város keresztényszocialista tradícióját – esetleg még arra is gondolhattak, hogy Pálffy révén a párt a győri polgárságot és munkásságot is eléri. Amikor a három vezető felosztotta egymás között az országot, természetes volt, hogy Pálffy a győri úgyneevezett „bánság”, majd főkerület élére került.27
1935-től kezdve egyedül Pálffy vezetette az NSZMFMP-t, miután Festetics kivált, és önálló pártot alapított Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) néven, illetve az 1935-ös választási kudarcot követően Meskó is Festetics pártjához csatlakozott. Pálffynak azonban egyedül is sikerült növelnie pártja szervezettségét Győr-Mosonban. Hogyan történt ez? Sikeréhez hozzájárult az, amit „a személyiség erejének”, „karizmának” nevezhetünk. Megkockáztatható a kijelentés – amelyet alábbiakban bizonyítani kívánok –, hogy a „Pálffy-párt” választóinak többsége számára szétvált a személy és a szervezet. Azok a parasztok, akik a párt szavazóinak többségét alkották, talán nem is rendelkeztek ismerettel a nemzetiszocialista ideológiáról, programról, de nagy bizalommal voltak a gróf iránt, aki sorra látogatta a falvakat. Az NSZMFMP, majd az EMNSZP győr-mosoni sikerét meghatározta – és egyúttal a párt földrajzi kiterjedését be is határolta – a személyes tényező: az, amit Makkai János „helyi gyökérnek” nevezett. Makkai éles szeme észrevette, hogy a pártpolitikusok egyik jellegzetes altípusa, az úgynevezett „népszerű ember”, aki ismertségét, személye és családja presztízsét, valamint az abból fakadó kapcsolati és információs tőkét fordítja saját politikai céljaira. Ez a népszerűség független a politikai személyiség mögött álló párt ideológiai tartalmától: „Szükséges, hogy az ország valamely vidékén, vagy egy adott társadalmi rétegben ismerjék, éspedig maradéktalanul, egész életpályájával és családjával együtt. Eszköze, amellyel a népet megközelíti: a barátságnak olyan foka, amely más embertípusokban soha nem fejlődhet ki.”28
Az 1930-as évek közepére az egész győr-mosoni térséget behálózták Pálffy szervezetei. A párt ekkori erejéről és szervezettségéről egy különleges forrásból értesülhetünk. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) titkársága 1936. július 2-án körkérdést intézett a helyi pártszervezetekhez, amelyben arra kérte őket, hogy mérjék fel az adott területen a nemzetiszocialista, nyilas pártokat.29
A központ kérdésére adott válaszokat, amelyeket július 23-án küldtek meg a titkárságnak, természetesen kritikával kell kezelnünk, hiszen a szociáldemokrata vezetők érdekeltek lehettek abban, hogy minél kedvezőtlenebb színben tüntessék fel riválisaikat, akik iránt úgymond „a lumpenproletár sem érdeklődik”. De pontosan érzékelték, hogy a falvak, mint a mosoni Rajka, Kálnok, Horvátkimle, Mosonszolnok, Lébény, Levél, a győri Tét, Felpéc, Nyúlhegy, Bernáthegy, Szemere, Ravazd és Tényő lakosai „Pálffyt tartják vezérüknek”.30 Ennek belátása a szociáldemokrata szervezkedéssel kapcsolatos önkritikaként is felfogható. Elsőre hajlamosak lennénk arra gondolni, hogy Moson német nemzetiségű lakosai alkották Meskó, majd Pálffy pártjának derékhadát. Kétségtelenül fontos szempont, hogy a Meskó-párt programja (amelyet Pálffy átvett) leszögezte, hogy „nemzettag csak turáni vagy árja származású egyén lehet”, s az „árja” meghatározással demonstrálták, hogy a német nemzetiségűeket – a zsidókkal ellentétben – nemzettagnak tekintik, azonban mégsem szabad túlértékelni a két párt nemzetiségi támogatottságát.31 Egyrészt a kormánypárt helyi emberein (például Pintér László rajkai esperesen) keresztül maga mögött tudhatta a német lakosság többségének támogatását. Másrészt a jelentésben felsorolt falvak nevei arra utalnak, hogy Pálffy népszerűsége túlnőtt az egykori Moson megye határain, és Győr megye teljesen magyarok lakta falvaiban is egyre több hívet szerzett.
Östör József, a Sopron környéki választókerület kormánypárti képviselője 1934-ben – tehát még azelőtt, hogy a nyilas mozgalom első sikereit aratta volna – parlamenti felszólalásában a nemzetiszocialista mozgalmat megvádolta azzal, hogy elősegíti a Német Birodalom propagandáját a nyugati határszélen. Festetics Sándor és Meskó élénken tiltakozott a gyanúsítás ellen, ugyanakkor a kisgazdapárti Lang Lénárd mosonszentpéteri paraszti politikus – aki maga is német nemzetiségű volt – helyeselt a pángermán veszélyt vizionáló szónoknak. A magyar nemzetiszocialista mozgalom és a német imperializmus összemosása alkalmas lehetett ugyan a magyar nemzetiszocialisták lejáratására a parlamentben, azonban Östör maga is árnyalta a helyzetet. Mint kifejtette, „a Rábaköz szívében, tehát ott, ahol kizárólag tiszta magyar faluk vannak, Győrhöz egészen közel, azzal agitálnak a mozgalom mellett, hogy abban az esetben, ha sikerre vezet, egészen Győrig fog majd terjedni Németország”.32
A kormánypárti szónok tehát elismerte, hogy a hitleri birodalom iránti szimpátia nem korlátozódik a német nemzetiségű lakosságra, hiszen a „tiszta magyar” Rábaközt is olyan területként említette, ahol a nemzetiszocialisták sikerrel szervezkednek, de ennek okaira nem tért ki. A mosoni és magyaróvári szociáldemokrata pártszervezetek 1936-os jelentésükben már az okokkal is foglalkoztak. Jelentésükből világosan kiderül, hogy Pálffy személyisége és – ettől nem elválasztható módon – szociális programja a fő oka a nemzetiszocialista befolyás erősödésének: a parasztok bíznak benne, mert „földet ígért nekik a gróf, ők ebben hisznek, és ezért támogatják őt”. Pálffy a népbarátságát azzal demonstrálta, hogy sűrűn megjelent a falvakban: „gyakran járja ezeket a helyeket, és a parasztok boldogok, hogy kezet fog velük a gróf”.33
A parasztokkal parolázó és magát – a nemzetiszocialista mozgalom frazeológiájával – „testvérnek” szólíttató arisztokrata nem volt gyakori jelenség a „nagyságos” és „méltóságos” urak Magyarországán. Ennek fényében aligha tekinthető csodának, hogy a földműves népesség tőle, nem pedig a falun alig látható szociáldemokratáktól várta sorsa jobbra fordulását. A politikai ökológiai tényezők kedvezőbbek voltak az irányzat számára falun, mint egy nagyvárosban. Győrben a külvárosokban jelentek meg a nemzetiszocialista plakátok. Feltételezhető, hogy azok a válság sújtotta elsőgenerációs munkások alkották Pálffy szavazóit, akiket – ellentétben a régi, törzsökös győri munkássággal – sem a szociáldemokrácia, sem a keresztényszocializmus nem tudott megszervezni. Ám a párt valódi bázisa a falvakban és egy kisvárosban, Magyaróváron volt.34 Pálffy számíthatott azokra, akik jól ismerték a vidéket és népét. Magyaróváron például megnyerte Viola Béla vendéglőst, aki nemcsak vendéglőhelyiségét bocsátotta a nemzetiszocialisták rendelkezésére, hanem röpiratot is írt a „magyar munkástestvérek” megnyerésére.35 E népszerűsítő brosúra fényében nyilvánvaló, hogy a párt vezetése nem elégedett meg az agrárbázissal, szélesebb társadalmi és lakóhelyi tábor kiépítésére törekedett. Viola a „munkástestvérekhez” szólt, és általános választójogot, titkos szavazást ígért egyformán a „városi és falusi polgár, a lateiner, az iparos, kereskedő, földműves és ipari munkás” részére.36
Pálffy mozgalmához számos ismert, helyben népszerű és agilis személy csatlakozott, akiknek a révén a párt hatósugara bővült. A gróf Zala megyében például számíthatott a jómódú földbirtokos Eitner családra, valamint Árvay István zalaegerszegi ügyvédre, általuk erre a megyére is kiterjesztette befolyását.37 Pándi (Pölcz) Antal gabona-tisztviselő a NEP győri titkára volt, de a kormánypártot nem tartotta elég szociálisnak és korszerűnek, ezért a Pálffy-párthoz csatlakozott.38 Bános Sándor vendéglőtulajdonos Pálffy helyettese lett, és győri főkerület-vezetőként a Rába-parti iparvárosban szervezte a pártot – mérsékelt sikerrel.39 Debrecen környékén pedig szilárd támogatást nyújtott ifjabb Balogh István. Azonban az északnyugat-dunántúli katolikus, pápai kamarás gróf és a debreceni református cívis együttműködésének az utóbbi hűtlensége vetett véget: Balogh 1937-ben csatlakozott a Szálasi Ferenc által vezetett Magyar Nemzeti Szocialista Párthoz.40 A Győr-Moson megyei Tét község még az 1947-es országgyűlési választás idején is nyögte az EMNSZP tagja, Horváth László volt jegyző sikeres működésének emlékét, aki állhatatosan korteskedett Pálffy mellett az 1939-es választáson.41 A Nemzeti Parasztpárt (NPP) instruktorai – akik egyébként nyilván nem ismerték behatóan a vidéket – így jellemezték Tétet: „a község nagy része nyilas volt, a Pálffy-féle párt tagja”. Magyarázatként hozzátették ehhez: „a község nagy része kisbirtokos. Makacs emberek” és „sok az úrhatnám ember”. Az NPP instruktorai meg akarták magyarázni pártjuk alacsony támogatottságának okát, és a legjobb módszernek azt találták, hogy felhánytorgatták a település politikai múltját.42
Pálffy és adjutánsa, Bodor Márton egy nyugdíjas lakatos közvetlenségével, a falvakba tett autóútjaival igyekezett megnyerni a parasztok szívét. Azokban a községekben, ahol kevés szimpatizánsra lehetett számítani – ezért félő volt, hogy a „vezér” megjelenése érdektelenségbe fullad – a gróf és kortesei jó előre bevetettek egy trükköt: más településekről hozattak szimpatizánsokat a rendezvény idejére. Így elérték, hogy Pálffy mindenütt jelentős számú hallgatóság előtt szónokolt, és minden településen nagyjából egyformán tömegesnek, erősnek lehetett felmutatni a nyilas mozgalmat. A „tömegesség” illúziója pedig növelte a „vezér” és a mozgalom hírnevét.43 Győr, Moson, Zala, Vas és Fejér megyék számítottak a Pálffy-párt „vadászterületének”, ezeken a nyugat- és északdunántúli területeken a pártnak nem volt riválisa a nemzetiszocialista oldalon.44 Győr városában azonban messze nem volt ilyen támogatottsága Pálffynak, amit nem csupán az iparvárost évtizedeken át jellemző politikai klímával, a keresztényszocialista (kormánypárti) – szociáldemokrata megosztottságon alapuló „két és fél pártrendszerrel” magyarázhatunk, hanem azzal is, hogy a keresztényszocialista és szociáldemokrata szubkultúra együttesen lefedte az ipari munkásság túlnyomó többségét.45

Választásról választásra

Miután megismertük Pálffy népszerűségének okait és szervezkedését, lássuk, hogyan csapódott le a személyes népszerűség – és a társadalmi, politikai környezet kihívásaira adott válaszok – a választási eredményekben. A Meskó Zoltán és Pálffy Fidél vezette NSZMFMP megmérettette magát az 1935-ös országgyűlési képviselőválasztáson, a végeredmény felemás lett. Amennyiben ugyanis a választási sikert az elnyert mandátumok számában mérjük, akkor a Meskó–Pálffy-párt kudarcot vallott. A szélsőjobboldali pártok közül csak az egykori harcostárs, Festetics Sándor gróf vezette Nemzeti Szocialista Párt szerzett mandátumokat, szám szerint kettőt. Ugyanakkor, ahogyan Paksa Rudolf is megállapítja, Meskó és Pálffy pártjának jelöltjei mindenütt 30 százalékos támogatottságot szereztek. Ha figyelembe vesszük a Horthy-korszak választásaira jellemző korrektívumokat, azaz biztonsági fékeket – a nyílt szavazást, a cenzusokat, a közigazgatási szervek beavatkozását, manipulációját, a gerrymanderinget, azaz a választókerületek egyenlőtlen beosztását stb. –, akkor potenciálisan még nagyobb nemzetiszocialista, nyilas érzelmű tömeggel számolhatunk.46
Pálffy két választókerületben, a győrszentmártoniban és a magyaróváriban lépett fel. Magyaróváron a nemzetiszocialista jelöltön (Pálffyn) és a kormánypárt jelöltjén (Kühne Lóránt mosoni gyároson, a mezőgazdasági gépgyár igazgatóján) kívül még hárman kandidáltak: Thülly József a Független Kisgazdapárt (FKGP) színeiben, a már említett volt nemzetiszocialista, Viola Béla pártonkívüliként, valamint Laurenszky Gusztáv a Reformnemzedék (REFNZ) vagy Reformprogram nevű párt képviseletében. (Utóbbi formáció gazdaságpolitikai célokat tűzött ki, ám lényegében a gömbösi törekvések támogatója volt.) Violáról feltételezhető volt, hogy Pálffytól vesz el szavazatokat, ám végül ez nem következett be. Laurenszky és Viola nem szerzett elegendő ajánlást, így kihullottak a választási versenyből.47
A falvakban Pálffy helyzete kedvező volt, ahogyan arra a mosonszolnoki jegyző 1935. március 18-án kelt bizalmas jelentése utalt: „Dr. Kühne Lóránt jelölt helyzete gróf Pálffy Fidél jelöltnek a napszámos emberek közötti térhódítása miatt elég nehéz.” A jegyző annak a félelmének adott hangot, hogy a kisgazdapárti jelölt „embereinek 2/3 része szintén Pálffyhoz fog átpártolni”. Ám mégis azt konstatálta, hogy a küzdelem Kühne javára dől el, „mert a választók legnagyobb része – a nyílt szavazást tekintve – és látva, hogy Dr. Kühne előnyben van másutt, reája fog szavazni”, emellett Pálffy jellemzően a szegényebb falusi rétegek, a napszámosok körében népszerű, a módos nagygazdák között csekély a hitele.48 Ebből a jellemzésből legalább két dolog kiderül. A hivatalos közeg szerint Pálffy a falusi szegénység szavazataira számíthatott, és a módos gazdák kormánypártiak volt (legalábbis Mosonszolnok községben).
Nyolc nappal később a mosonszolnoki jegyző már igen borúlátóan nyilatkozott: Kühne helyzetét már nem „elég nehéznek”, hanem „igen nehéznek” minősítette. Az esélyromlás oka az volt, hogy miután a kisgazda Thülly kiesett a versenyből, szavazói nem a kormánypárti, hanem a nemzetiszocialista jelölthöz pártoltak. Míg 18-i levelében a jegyző még optimistán nyilatkozott arról, hogy a kisgazda jelölt kiesése a kormánypártnak kedvez, mert szavazói kénytelenek lesznek Kühnére szavazni, addig utóbb úgy fogalmazott: „a gazdák azon része, akik eddig Thülly pártjához tartoztak, utóbbi visszalépése folytán Pálffy pártjához pártoltak át”.49
Rossz jel volt, hogy Pálffy látogatást tett Thülly lakásán, aminek alapján a jegyző bizonyítottnak látta, hogy a kisgazda politikus Pálffy támogatására biztatja majd a választóit. Volt néhány bizonytalan tényező. A napszámosok egy része ingadozott, a szociáldemokrata érzelműek pedig Budapestről várták a pártközpont szavazási utasítását. Bayer Otmár, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) mosonszolnoki titkára tárgyalt a helyi szociáldemokratákkal, és győzködte őket, szavazzanak Kühnére. Bár erre vonatkozó forrásról nincsen tudomásom, de szinte bizonyosnak vélhető, hogy a szociáldemokrata pártközpont az általuk kisebbik rossznak tartott jelölt, tehát Kühne támogatására buzdította a tagjait. Kühne csaknem kétharmad–egyharmad arányban nyerte meg a választást. Igaz, Pálffy vereségét diadalként is elkönyvelhette (volna), hiszen először induló képviselőjelöltként, a Moson községben élő kormánypárti jelölttel szemben 36,04 százalékot szerzett. Vagyis a nyílt szavazás, a szavazókra nehezedő nyomásgyakorlás lehetősége, s ellenfele nagyobb ismertsége ellenére a voksok egyharmadát begyűjtötte.50 Kühne javára billentette a mérleg nyelvét először is a teljes közigazgatási apparátus támogatása, másodszor pedig az, hogy mindenki ismerte szociális érzékenységét. A szociáldemokraták is rá adhatták voksukat, de természetesen a magyaróvári járásban és különösen Moson nagyközségben a Fő utcán, az Ostermayer és Duna utcákban tömörülő zsidó kiskereskedőknek és iparosoknak sem volt más választásuk, mint a liberális felfogású kormánypárti jelöltet támogatni. Mosonszolnokon segített a helyzetén, hogy gyűlést tartott a helyi vendéglőben, ahol sikerült megkedveltetnie magát a hallgatósággal. A főszolgabírói jelentés igencsak sajátos logikával érvelt a képviselőjelölt szociális érzékenysége mellett: „egyeseknek alkalmuk volt meggyőződni, hogy dr. Kühne nem tartozik a nagytőkéhez, mert gyára szintén nehézségekkel küzd”.51
A győrszentmártoni kerületben Pálffy nyert ugyan, de olyan csekély különbséggel (103 voks), hogy pótválasztást tartottak. Ekkor is erős volt a verseny: a NEP jelöltje, Csikvándi Ernő 51,64%-ot szerzett, tehát ismét csak hajszálnyi (3 százalékpontos) különbséggel, de a kormánypárti jelölt nyert.52 A választás után Meskó – aki alighanem kudarcként könyvelte el az 1935-ös választás eredményét – csatlakozott Festetics gróf pártjához. Pálffy egyedül hordozta egy darabig az NSZMFMP zászlaját, majd ifj. Balogh István debreceni csoportjával fuzionálva megalakította az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.53
A nyilas pártok tudatosan készültek az 1939-es választásra, és – akárcsak egy „kartell” tagjai – felosztották maguk között az ország területét. Moson nagyközségben és Magyaróvár városban – amelyek még nem egyesültek –, valamint a környező falvakban az EMNSZP jobb esélyekkel indult, mint Győrben. A rendőrségi összefoglalók és a szociáldemokrata jelentések szerint a Pálffy-párt Győr városában alig létezett, míg Moson megyében annál erősebb volt.54 Vitéz Raskóy Dezső, a kormánypárt mosoni ügyvezető elnöke a főispánhoz címzett 1938. szeptember 12-i jelentésében a NEP hatékony szervezkedésének tudta be, hogy sikerült ellensúlyozni a nyilas propagandát (ezen a Pálffypártot értette), a jótékonysági akcióknak, valamint a „lelkészi kar” befolyásának (Moson felekezeti összetételét tekintve nyilván a katolikus papságra gondolt), és nem utolsósorban a kormánypárton belül a zsidóság háttérbe szorításának köszönhetően.55 A társadalmi radikalizálódást jelzi, hogy Magyaróváron a nemzetiszocialisták több szavazatot kaptak (összesen 1624-et), mint a kisgazdák (408 szavazat), de az ekkor Magyar Élet Pártja néven működő kormánypárt így is megőrizte pozícióját (1866 szavazat).56 A Pálffy vezette EMNSZP öt mandátumhoz jutott saját erőből. A párt Győr-Moson és Pozsony megyei listáján jutott be az országgyűlésbe Bodor Márton, a Zala megyei listáról pedig ifj. Eitner Sándor. Az egyéni képviselőjelöltek közül hárman nyertek mandátumot: a magyaróvári kerületben Pándi (Pölcz) Antal, a Veszprém megyei zirci kerületben Papp József (hivatalosan a pártonkívüli szélsőjobb jelöltjeként, de az EMNSZP programjával), a Zala megyei lenti választókerületben Eitner Ákos.57
A választáson az EMNSZP a „nyilaskeresztes” jelzővel a nevében indult el, utalva arra, hogy egyes területeken a Nyilaskeresztes Párttal közösen szervezkedett. Az EMNSZ(NY)P Győr-Moson megyében szerzett mandátummennyisége nem igazolta vissza a várakozásokat. Az EMNSZ(NY)P a négy egyéni választókerületből háromban elvérzett a kormánypárt jelöltjével szemben, a magyaróváriban azonban Pándi (Pölcz) Antal megszerezte a voksok 46,55%-át, miközben a MÉP jelöltje, Pintér László rajkai esperes a szavazatok 41,81%-ával a második helyre szorult. (Tehát Raskóy elégedettsége korai volt, amikor a nyilasok visszaszorításáról tett jelentést a főispánnak.58 ) Listán az EMNSZ(NY)P egyéni jelölteket állítani, listás kerületben pedig csak a kormánypárt és az EMNSZ(NY)P versengett egymással.59
A nemzetiszocialista párt nyeresége jelentős, ha a települési adatokat vesszük szemügyre. A párt Horvátkimlén és Magyarkimlén együttesen megszerezte a listán a szavazatok 56,57 százalékát, egyéniben 52,85 százalékát (szemben a kormánypárt 43,63 százalékos, illetve 47,15 százalékos részesedésével). Hegyeshalomban listán a voksok 55,40 százalékát, egyéniben 53,88 százalékát (a MÉP a voksok 44,60 százalékát, illetve 43,59 százalékát), Rajkán listán a voksok 53,51 százalékát, egyéniben 52,14 százalékát (a MÉP 46,49, illetve 42,28 százalékát) kapták meg. Mosonszentjános és Pusztasomorja községek egyesített adatai elsöprő, listán és egyéniben egyaránt 71 százalékos győzelemről tanúskodnak. Győrszemerében az EMNSZ(NY)P listán a szavazatok 60,95 százalékát, egyéniben 60,11 százalékát nyerte el. Mindeközben egyik nevezett településen sem csökkent a részvétel 89 százalék alá.60
Nem volt kisebb a kormánypárti kudarc az egyesített megye keleti részén, Győr körzetében sem. Sövényházán a MÉP megnyerte a választást, de a kormánypárt és az EMNSZ(NY)P között mindössze 28 voks volt a különbség. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy a térségben egyedül az EMNSZ(NY)P jelentett valós ellenzéki alternatívát a kormánypárttal szemben, hiszen az FKGP a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék területén csak a magyaróvári választókerületben állt rajthoz, a szociáldemokraták pedig csak Győr törvényhatósági jogú városban tudtak elindulni. Megyei listát egyik demokratikus ellenzéki párt sem volt képes állítani. Ez vélhetően megkönynyítette a Pálffy-párt dolgát, hiszen a falvakban, ha egyáltalán volt ellenzéki érzület, az csak a nemzetiszocialista lista támogatottságában nyerhetett kifejezést.61
A nemzetiszocialista párt kiemelkedő Moson megyei támogatottsága semmiképpen nem magyarázható a régió nemzetiségi összetételével, vagyis a német nemzetiség magas arányával. Ennek a leegyszerűsítő álláspontnak ékes cáfolata az MSZDP 1936-os kérdőívére adott válasz, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a nemzetiszocialisták éppúgy termékeny táptalajra leltek a nemzetiségi szempontból szinte homogén magyar Győr megyében, mint a németek lakta Moson megyei területeken. Vagyis még a szociáldemokraták is elismerték, hogy a szociális problémák felvetése és Pálffy közvetlen stílusa, a gazdákkal és napszámosokkal való érintkezése volt a nemzetiszocialista szervezkedés sikerének oka.62 Bár a párt súlypontja valóban az egykori Moson megye volt, a csekély számú német nemzetiséggel rendelkező Győr megyében is számos faluban sikeresen szerepelt a párt. A tiszta magyar lakosságú Gönyűben a nemzetiszocialisták elnyerték  a listás szavazatok 45 százalékát, az egyéniben megszerezhető voksok 46,74 százalékát. Győrszemere és Tét egyaránt homogén magyar lakosságú falvak voltak, az EMNSZ(NY)P mégis elsöprő, több mint 60 százalékos többséget szerzett.63 Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy az EMNSZ(NY)P Moson megyei sikerében nem a német nemzetiség túlsúlya volt a döntő szempont, hanem az, hogy Pálffy agrárius, földosztó programja megfelelt az ott élők igényeinek és vágyainak. Győr városában azonban a Pálffy-párt kudarcot vallott. A törvényhatósági jogú városban a kormánypárt szerzett mandátumot, és megőrizte mandátumát az MSZDP is.64

Marakodás és végjáték

Pálffy nem került be a parlamentbe, ugyanis mandátumát a közigazgatási bíróság megsemmisítette, de pártja a második legerősebb szélsőjobboldali frakcióval rendelkezett.
Pálffy ekkor állt közéleti pályája csúcsán. 1940. szeptember 29-én Pálffy és Szálasi pártja egyesült.65 A mosoni földbirtokos és a nyugalmazott vezérkari százados azonban nem sokáig bírta ki együtt. 1939–1941 között a Nyilaskeresztes Párt válságot élt át: tartott a küzdelem Imrédy Béla és Szálasi Ferenc között a szélsőjobboldali tábor vezérségéért. A megalomániás, Pálffy által később „kombinatív mániákusnak” nevezett Szálasi körül egyre nagyobb méretű volt az erjedés.66 1941. szeptember 12-én Pálffy és társai kiléptek az egyesült pártból, és új pártot alapítottak, amelyik a régi Pálffy-párt nevét kapta, kis módosítással (Magyar Nemzeti Szocialista Párt, MNSZP).67
Pálffy számára valószínűleg jobban megfelelt Imrédy Béla volt miniszterelnök, a sikeres pénzügyi szakember kézfogása, mint a nyugalmazott százados Szálasié. Nem kétséges az sem, hogy neveltetés, műveltség és habitus tekintetében is közelebb állt hozzá a Nemzeti Bank volt elnöke. Az Imrédy és Jaross Andor vezette Magyar Megújulás Pártja és a Pálffy-féle MNSZP szövetséget kötött, és megalakították a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetséget. A Pálffy és Szálasi hívei közötti szétválás nem ment könnyen. Győrben a Batthyány tér 4. szám alatt álló pártirodát a nyilasok önkényesen elfoglalták, és Pálffy hű embere, Bános Sándor – elkerülendő a vita ökölharccal történő eldöntését – rendőri úton akarta őket eltávolítani. A rendőrség azt válaszolta, hogy a két párt vitája a bíróságra tartozik. Végül az EMNSZP volt kénytelen engedni, és áthelyezte a pártirodát a Megyeház u. 20. szám alá.68

Az 1944. október 15-én német segítséggel lezajlott nyilas puccs a nácik utolsó magyarországi tartalékát emelte a hatalomba. A németek azonban így is ragaszkodtak ahhoz, hogy koalíciós kormány alakuljon, ezért Szálasi bevonta a „nemzeti összefogás kormányába” a németek által szalonképesebbnek tartott politikai erőket: az addigi kormánypártot (MÉP), az Imrédy által alapított, de Rajniss Ferenc vezette Magyar Megújulás Pártját, valamint az MNSZP-t.69 Hogy Pálffy pártjának bevonása nem volt logikátlan lépés, azt mutatja, hogy a formáció még mindig az egyedüli befolyásos szélsőjobboldali párt volt Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék területén. A nemzetiszocialisták és a nyilasok helyzete aszimmetrikus volt: miközben a Szálasi-párt országos tekintetben a legerősebb szélsőjobboldali erőnek számított, addig Pálffy szilárdan kezében tartotta a nyugati határszélt. Az október 26-án kinevezett Magyarffy Gyula főispán is tapasztalta, hogy a Szálasi-párt talajtalan Győr-Moson megyében, ezért Pálffy embereire támaszkodott.70 Pálffy azzal, hogy tárcát vállalt a kormányban, és földművelésügyi miniszterként hozzájárult az ország kifosztásához, rálépett arra az útra, amelyen nem volt megállás. A népbíróság 1945. december 15-én halálra ítélte, és 1946. március 2-án végre is hajtották rajta az ítéletet.71

Konklúzió

Pálffy Fidél szociális érzékenysége és mély katolikus elkötelezettsége egy másfajta életútnak is megágyazhatott volna. Azonban éppen Pálffy sorsa példázza, hogy az 1930-as években – tragikus módon – a szociálpolitikai érdeklődés nemcsak a baloldali, szociáldemokrata, polgári demokrata pártok vagy éppen a falukutatók, népi írók mozgalma, hanem a szélsőjobboldali, nemzetiszocialista és nyilas pártok felé is utat jelenthetett, mert ezek a politikai erők éppúgy – csak éppen (szélső)jobbról – rendszerkritikát fogalmaztak meg a Horthy-kori Magyarország közéleti és szociális állapotaival szemben. Pálffy jól ismerte Reventlow művéből a náci fajelméletet, és idővel ez meghatározó lett a politikai tájékozódásában. Később, a börtönben úgy fogalmazott, hogy a zsidókérdés volt az a hajszál, amelyik a baloldal helyett a szélsőjobboldal felé fordította.72 Nyilvánvaló, hogy ez csak utólagos szépítés; feltehetően a fajelméleten kívül is imponált neki a nácik programja, amely egyszerre kínált választ a nemzeti és a szociális problémákra. Egy határszélre került szigetközi község lakosaként közvetlenül szembesülhetett azzal, hogy a határmódosítás miként befolyásolja az egyének helyzetét, zárja el őket a piacoktól, nehezíti meg a gazdasági érvényesülés lehetőségét. Ezt a tapasztalatot nem volt nehéz kiterjeszteni Moson megyére, majd tágabban az északnyugati régióra. Már pártpolitikusként szorgalmasan járta autójával a vidéket, elment a leszakadó vidékekre, és kézfogásával tüntette ki a gazdákat meg a napszámosokat, ami nem volt általános jelenség a „méltóságos” urak részéről. Az ügyes imázsépítés – párosulva a demokratikus rendszerellenzék, a szociáldemokraták és a kisgazdák helyi szerveződésének hátrányaival – megtette a hatását: az 1939-es választáson Pálffy learatta az öt-hét évvel korábban elvetett magvak gyümölcsét, és a második legnagyobb nyilas frakciót irányíthatta az országgyűlésben. Végsősoron azonban életpályája nyílegyenesen haladt a politikusi és emberi bukás felé, hiszen – minden őszinte szociális szándéka ellenére – a nemzetiszocializmus olyan történelmi csapdát jelentett, amelyből nem volt szabadulás.
1 A szélsőjobboldalra sodródó arisztokratákról, az arisztokrácia belső tagozódásáról, valamint a két világháborúközötti politikai életben játszott szerepéről részletesen ír ROMSICS Ignác: A magyar arisztokrácia és a szélsőjobboldala Horthy-korszakban, Rubicon 2004/1., 56–62. Az arisztokrácia 20. századi történetéről, így a kétvilágháború közötti politikai tájékozódásáról közöl körképszerű összefoglalót PÜSKI Levente: Arisztokrácia a20. századi Magyarországon (II.), Korunk 2008/10., 97–108. Festetics Sándor, Pálffy Fidél, valamint kisebbrészben Pálffy-Daun József és Festetics Domonkos szerepéről ír PAKSY Zoltán: A nemzetiszocialista mozgalmakmegszerveződése, párt- és regionális struktúrája Magyarországon az 1930-as években, Múltunk 2009/3., 202–237.
2 PÜSKI: I. m., 97.
3 A nemzetiszocialista, nyilas pártokról számos monográfia és tanulmány jelent meg, amelyek leszámoltaka korábbi, a kommunista párt ideológiája által táplált mítoszokkal, és bővítették ismereteinket a két háborúközötti szélsőjobboldalról: UNGVÁRY Krisztián: Kik voltak a nyilasok? Egy szocialista tömegpárt. Fekete lexikon.43 nyilas életút, Rubicon 2004/1., 5–17; PAKSY Zoltán: A nyilaskeresztes mozgalom tevékenysége és társadalmi bázisa aDunántúlon 1932 és 1935 között = Az antiszemitizmus alakváltozásai, szerk. Paksy Zoltán. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg,2005, 106–167; PAKSA Rudolf: Szélsőjobboldali pártok és mozgalmak a Horthy-korszakban, Kommentár2007/5., 68–76; TÓTH Tibor: A hungarista mozgalom emigrációtörténete az „Út és Cél” és a „Hungarista tájékoztató” címűsajtótermékek tükrében, Multiplex Media – Debrecen University Press, Debrecen, 2008; MÁTHÉ Áron: A nyilasállam: az „istenfélő” utópia, Valóság 2008/2., 91–98; PAKSA Rudolf: Szélsőjobboldali mozgalmak az 1930-as években =A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948, szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 275–304; PAKSY: Anemzetiszocialista mozgalmak megszerveződése…; PAKSA Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története, Jaffa, Budapest, 2012;PAKSA Rudolf: Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója, Osiris– MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2013; PAKSY Zoltán:Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, Gondolat, Budapest, 2013. (E felsorolás csak a nemzetiszocialista,nyilas mozgalmakra vonatkozó szakirodalmat tartalmazza, és nem tér ki egyéb szélsőjobboldalhozsorolható politikai csoportokra – például a fajvédőkre.)
4 HUBAI László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000, I., Napvilág, Budapest, 2001, 68.
5 PAKSA: A magyar szélsőjobboldal története, 164–165; UŐ.: Magyar nemzetiszocialisták, 319.
6 André SIEGFRIED: Tableau politique de la France de l’Ouest sous la Troisieme République, Armand Colin, Paris, 1913.Siegfried munkájából magyar nyelven csak egy rövid szemelvény olvasható: André SIEGFRIED: Nyugat-Franciaország politikai térképe a Harmadik Köztársaság idején, ford. Haskó Katalin = HASKÓ Katalin – SZÉNÁSI Éva:Válogatás a francia politikatudományból, Villányi Úti Konferenciaközpont, Budapest, 1998, 27.
7 GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 695–696.
8 KIMLEI Péter – TUBA László: Moson megyei lexikon, Huszár Gál Városi Könyvtár, Mosonmagyaróvár, 2006,158–159.
9 Lackó Miklós írta először tévesen, hogy Pálffy pártja 1933-ban alakult meg. Gyurgyák János is 1933-ratette az EMNSZP megalakulását. Ezt az állítást megismétli Tóth Tibor is a hungarista emigrációtörténetérőlírott monográfiájában: LACKÓ Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták, 1935–1944, Kossuth, Budapest,1966; GYURGYÁK: I. m., 696; TÓTH: A hungarista mozgalom emigrációtörténete…
10 PAKSY: A nemzetiszocialista mozgalmak megszerveződése…207–208.
11 LÉVAI Jenő: Horogkereszt, kaszáskereszt, nyilaskereszt, Müller Károly, Budapest, 1945, 54.
12 BANA József: Személycserék a közigazgatásban Győrben és Győr-Moson-Pozsony k. e. e. vármegyében 1944. október 15. után,
Győri Tanulmányok 1994/14–15., 11–17.
13 SZIRMAI Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések háborús főbűnösökkel a börtönben, Pelikán, Budapest, 1993,11–15.
14 Uo., 8.
15 GUDENUS János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, III., Heraldika, Budapest, 1998, 27–28.
16 KIMLEI–TUBA: I. m., 158; GUDENUS: I. m., 27.
17 KEREKES Sámuel – ENYEDY Barnabás: Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék és Győrtörv[ény]hat[ósági] jogú sz[abad] kir[ályi] város részletes ismertetője és monográfiája az 1929–1930-as évekre, Budapest,1929, 227.
18 TÓTH Tibor: A nyugat-magyarországi kérdés 1922–1939. Diplomácia és helyi politika a két háború között, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, Sopron, 2006, 167.
19 KEREKES–ENYEDY: I. m., 227.
20 A magyar agrártársadalom a jobbágyság felszabadításától napjainkig, szerk. Gunst Péter, Napvilág, Budapest, 1998,240–243.
21 KOVÁCS Imre: A néma forradalom, Cserépfalvi, Budapest, 1937, 116; RÉTVÁRI László: Győr-Sopron megye népesedése,Akadémiai, Budapest, 1977. 65. A vármegyék területén a Győr megyei pusztai járásból volt a legnagyobbaz elvándorlás. A megyékből az elvándorlás (8,0%) felülmúlta a Dunántúl átlagát (5.0%). Lásdbejci NÉMETH Andor: A naposabb oldalon. Mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén, MagyarKirályi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1937, 16.
22 KÓSA László – FILEP Antal: A magyar nép táj-történeti tagolódása, Akadémiai, Budapest, 19834, 166.
23 Vö. KIMLEI–TUBA: I. m., 158; PAKSA: Magyar nemzetiszocialisták, 81.
24 KIMLEI–TUBA: I. m., 158.
25 PAKSA: Magyar nemzetiszocialisták, 308.
26 PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 81.
27 PAKSA: Magyar nemzetiszocialisták, 91; PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 82.
28 MAKKAI János: Szép közélet, Singer és Wolfner, Budapest, 1941, 27–28.
29 Politikatörténeti Intézet Levéltára [a továbbiakban: PIL] 658/5-181: A Magyarországi SzociáldemokrataPárt Titkárságának iratai. A vidéki pártszervezetek jelentései a titkárság körlevelére a szélsőjobboldalimozgalmakról (mellette a körlevél).
30 Uo.
31 Magyarországi pártprogramok 1919–1944, szerk. Gergely Jenő – Glatz Ferenc – Pölöskei Ferenc ELTE-Eötvös,
Budapest, 2003, 268.
32 A képviselőház 234. ülése, 1934. január 17., Östör József napirendi felszólalása a szélsőjobboldali mozgalmak nyugat-magyarországi hatásairól, lásd ÖSTÖR József: Közpályám. Politikai életút a két világháború korából, s. a. r., jegyz., bev. Tóth Imre, Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, Győr, 2010, 254.
33 PIL 658/5-181.
34 Dunántúli Hírlap 1933. június 25. 2.; PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 87.
35 PIL 658/5-153. Viola Béla nevét Sombor-Schweinitzer József budapesti rendőrfőkapitány-helyettesis megemlíti a szélsőjobboldali mozgalmak történetéről írott feljegyzéseiben, amelyek a békedelegációanyagául szolgáltak volna a háború utáni kedvezőbb békefeltételek kiharcolása érdekében. Kovács Tamásarra törekedett, hogy lábjegyzetekben rövid biográfiát közöljön azokról a szélsőjobboldali személyekről,akik a rendőrfőkapitány-helyettes feljegyzéseiben név szerint szerepelnek, bár maga is említi enneknehézségét, tekintve, hogy számos személy egyszer szerepel, és a helyesírási pontatlanságok nehezítettékaz egyes személyek beazonosítását. Lásd Rendőrségi célkeresztben a szélsőjobb. Dr. Sombor-Schweinitzer József rendőrfőkapitány-helyettes feljegyzése a szélsőjobboldali mozgalmakról 1932–1943, szerk. Kovács Tamás, Gondolat, Budapest,2009, 30–31. Sombor-Schweinitzer a „Meskó–Festetich–Pálffy-féle párt” „első vidéki” szervezésvezetőiközött említi Viola Béla nevét. Viola azonban nem tartozik azok közé, akikről életrajzi adatok fennmaradtak,így nem tudjuk, mikor és hol született, illetve halt meg, volt-e politikai előélete a nemzetiszocialistamozgalomba való bekapcsolódást megelőzően, és mi lett a sorsa (vö. Uo., 43). Annyit kiderítettemlevéltári forrásokból, hogy Viola Béla magyaróvári lakos, foglalkozására nézve kocsmáros volt, Pálffyjobbkeze, aki azonban az 1935-ös választáson már pártonkívüliként indult. Lásd Győr-Moson-SopronMegyei Levéltár Győri Levéltára [a továbbiakban: GyMSML-GyL] 1, IV.B.451.d/1.
36 VIOLA Béla: Május elseje a mi napunk, Magyaróvár, 1933. május 1., 4–5, PIL 658/153-68.
37 Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről, szerk. Haeffler István, Budapest, 1940, 166; PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 155.
38 Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről, 278.
39 MOLNÁR Ernő: Győr munkásmozgalma a II. világháború idején 1939–1945, MSZMP Győr-Sopron Megyei Bizottsága,
Győr, 1984, 84–86.
40 PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 174.
41 Az 1939-es választási kampányban a legnagyobb botrányt, amelyik rossz fényt vetett a Pálffy-féle pártra, éppen Horváth László fia okozta. Május 20-án egy téti gyűlést követően az ifjabb Horváth László és társai politikai jelszavakkal megzavartak egy esküvői menetet, és „Le a csuhásokkal!” kiabálásokkal provokálták a násznépet. Az eset kínos volt, mert az egyházellenesség árnyéka vetült az elkövetőkre. A főszolgabíró kitiltotta ifjabb Horváthot és négy társát a járásból. Lásd BANA József: A nyilasok az 1939-es választások idején Győr megyében, Arrabona 45/2. (2007), 150.
42 PIL 284/3-9.
43 BANA: A nyilasok az 1939-es választások idején Győr megyében, 150.
44 PAKSY: Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939, 155.
45 Győr két világháború közötti politikai arculatát, az egyes városrészekre lebontott választói magatartást feldolgozta SZAKÁL Gyula: Vállalkozó győri polgárok 1870–1940. Sikeres történeti modellváltás, L’Harmattan, Budapest,
2002, 335–357.
46 PAKSA: A magyar szélsőjobboldal története, 92.
47 Mosonvármegye 1935. március 21., 1–2.
48 GyMSML-GyL 1, IV.B.451.d/1.
49 Uo.
50 HUBAI: I. m., II., 105.
51 GyMSML-GyL 1, IV.B.451.d/1.
52 HUBAI: I. m., II., 105.
53 PAKSA: A magyar szélsőjobboldal története, 93. 53,37%-ot szerzett. A képet árnyalja, hogy a magyaróvári kerület kivételével – ahol a
harmadik kisgazda jelölt, Gallasz Ágost Rudolf somorjai földbirtokos elvitte a voksok 11,56%-át – Győr-Moson és Pozsony megyékben csak a MÉP és az EMNSZ(NY)P tudott
54 Uo. Lásd még LACKÓ: I. m., 38.
55 A korszellemről is sokat elárul Raskóy jelentésének zsidókkal kapcsolatos része. Kühne Lóránt kormánypárti politikus javaslatot tett arra, hogy zsidókat is vonjanak be a NEP mosoni választmányába. Raskóy a mellékelt jegyzőkönyv erre vonatkozó részéhez fűzött kommentárjában igyekezett megnyugtatni a megye első emberét, hogy „Kühne Őméltósága nézetét a zsidó választmányi tagságra vonatkozólag úgy méltóztassék értelmezni, hogy legfeljebb 1 zsidó választmányi tagról lehet szó”. Mindazonáltal az ügyvezető elnök leszögezte, hogy „a zsidók visszaszorítása igen jó hatást váltott ki a NEP irányában”. GyMSML-GyL 1, IV.B.451.d/1.
56 HUBAI: I. m., III., 343.
57 Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről, 166, 275, 278. A szakirodalom általában elfeledkezik Papp Józsefről, ezért több munkában négy mandátumot tulajdonítanak az EMNSZP-nek, lásd például HUBAI: I. m., II., 127–136.
58 HUBAI: I. m., II., 132.
59 Uo., 127–132.
60 HUBAI: I. m., III., 193, 209, 232, 266, 343, 424, 518.
61 GyMSML-GyL 1: Választási iratok XXXIII2, 1939.
62 Az 1935-ös és az 1939-es választás szintén rácáfol a hazafiatlanság vádjára. 1935-ben Pálffy embere, vitézBonyhády János elbukott a többségében németek lakta rajkai választókerületben, ahol a kormánypárt német származású ismert tagja, Pintér László 59,02 százalékot szerzett. Vagyis nem annyira a nemzetiség, mint inkább a személyiség és ismertség volt a döntő szempont. 1939-ben viszont az EMNSZ(NY)P olyan községekben is jó eredményt vagy éppen választási győzelmet ért el, ahol a lakosság többsége vagy egésze magyar nemzetiségű volt. Lásd HUBAI: I. m., II., 105.
63 HUBAI: I. m., III., 183, 193, 518. Vö. KEREKES–ENYEDY: I. m., 265, 300, 340.
64 Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről, 348; SZAKÁL: I. m., 341.
65 BANA: A nyilasok az 1939-es választások idején Győr megyében, 160.
66 SZIRMAI: I. m., 174.
67 PAKSA: A magyar szélsőjobboldal története, 147.
68 GySmL 1: Rendőrségi iratok, 2656/1-1941.
69 BANA: A nyilasok az 1939-es választások idején Győr megyében, 160.
70 BANA: Személycserék a közigazgatásban…, 11.
71 KIMLEI–TUBA: I. m., 159.
72 SZIRMAI: I. m., 172.

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.